Napokban egy pszichológus nyilatkozott a korábbi eredményeinkhez képest kifejezetten rossznak mondható éremszegénységünkről.

Mindig fenntartással viseltettem minden lélekelemzői attitűddel szemben, hiszen ez a szektaszellemiség az emberiség számára sohasem jelentett mást, mint egy felületes és rosszindulatú későcivilizációs betegséget. Nemhiába írta a pszichoanalízisről Egon Friedell, hogy a: „pszichoanalízisnek van egy végzetes fogyatékossága, a pszichoanalitikusok.”

Tehát a pszichológus úr azt mondta, hogy a magyar sportolók azért szerepeltek ilyen rosszul, mert túlságosan nagy velük szemben az elvárás; a magyaroknak csak az aranyérem az érem.

Azon gondolkodtam, hogy ez a gondolatpótlék vagy emeletes butaság, vagy arcpirító aljasság. Újból Friedell jutott az eszembe, aki szerint a pszichoanalitikusokat is egyszer a pszichoanalízisnek kell alávetni.

A doktor úr érvei egy elemi iskolás számára is könnyen cáfolhatók, hiszen az éremvárás minden egészséges nemzetnél természetes, amiből az következhet, hogy a pszichológus beteges fantazmagóriájának az az üzenete, hogy a magyarság még nem elég beteg ahhoz, hogy nemzeti büszkeségét eldobja.

Érdekes, más nációknak nincsenek ilyen skrupulusai, és ez az éremvárás Münchenben, Rómában, Helsinkiben sohasem okozott pszichés hanyatlást, sőt még a kamaszkorú Egerszegi Krisztinát sem túlságosan zavarta. Vagy Cseh Laci esetében sem okozott problémát, világnagyságokat vert meg.

Aztán eszembe jutnak a britek, akik nyolc esztendővel ezelőtt csupán egyetlen aranyérmet nyertek. A reakció természetesen nem a „merjünk kicsik lenni”- szerű hazaárulással egyenértékű badarság volt, hanem hatalmas elszántság és még hatalmasabb anyagi ráfordítással a mai napon Nagy-Britannia a világ negyedik sportnagyhatalma lett tizenkilenc arannyal.

Egy lakossági összetételében látványosan megváltozott nemzet ma is felsőbbrendűségét igyekszik megtartani többek között a világ legerősebb focibajnokságával, a nemzeti válogatottal szembeni hatalmas elvárásával, olimpiai sporteredményeivel. 2012-ben Budapest helyett London rendezheti immáron harmadik olimpiáját, pedig mi is rendezhetnénk. És azt hiszem, nem kellene szégyenkeznünk sem a szervezés, sem az eredményességünk miatt.  A legek idealizálása nélkül gyönyörű és egyedülálló magyar kultúránk elég erős ahhoz, hogy méltók legyünk bármiféle világesemény megrendezéséhez. Csak büszkeség és bizalom szükséges. Az, amit naponta igyekeznek kiölni belőlünk meghamisított történelmünkkel és a finnugor maszlaggal.

Kína ma is a „legek olimpiájáról” beszél, akkor nekünk miért nem lehet fontos néhány „leg” megszerzése.

Mert bizony negatív „legjeink” bőségesen vannak: öngyilkosság, válás, egy főre jutó alkoholfogyasztás, gazdasági fejlődésünk lassú üteme, növekvő munkanélküliség, szív–és érendszeri betegségek, népességfogyás, rákos megbetegedések. Mindenhol tanácstalanság, kilátástalanság, reménytelenség. És akkor valaki arról mert beszélni, hogy nemzetünk adja fel az utolsó büszkeségét is. Úgy tűnik, az ilyesféle doktorok – hogy megint Friedell szavaival éljek - a világ istentelenítésén és elcsúfításán fáradoznak.

Hál’ Istennek, az élet rájuk cáfolt.

Előbb két kitűnő sportolónőnk szerzett párosban olimpiai aranyérmet. Kovács Katalin és Janics Natasa fölényesen nyerte meg az Athénban is sikerre vitt számukat. Hogy többet nem nyertek, az annak a botránysorozatnak, alulfinanszírozásnak, intrikának volt köszönhető, amellyel évek óta mérgezik a magyarság egyik sikersportját.

Janics Natasát hosszú ideig össztűz alá vette a sajtónak az a többségi csoportosulása, amely nem osztozik nemzeti idealizmusunkban és állandósult aknamunkával okoz kiheverhetetlen károkat a magyar lelkiségnek. Ez a csoportosulás Janics Natasa magyar identitását többször megvalló nyilatkozata ellenére is rendszeresen „szerbezte” a magyar klasszist. Ugyanez a csoportosulás vinnyog és üvölt, ha valaki kimeri ejteni a zsidó szót, vagy a többségi társadalmat terrorizáló cigányság etnikai identitását nevén meri nevezni, mikor súlyos bűncselekmények történnek a kistelepüléseken.

A két hölgy mindezektől függetlenül Pekingben is visszadta az egyre inkább elpárologni látszó önbecsülésünket, s én, mint gyarló polgár, csak annyit tudok mondani: Köszönjük Kati, Köszönjük Natasa!

Számomra nem volt kérdéses a magyar férfi vízilabda-válogatott immáron harmadik folyamatos olimpiai győzelme. Az utóbbi időben egyre több jele mutatkozott a délszláv vízilabda-kultúra kimerülésének. Másrészt vajon ma van-e ennek az aranycsapatnak  a délszláv szupercsapatokon kívül más ellenfele.

Nem volt…

Így jöttek az amerikaiak. Pedig itt is néha a játékvezetés immár megszokottá váló hungarofób irányítása segítette az ellenfelet. Egyik legriasztóbb példája volt ennek az immáron háromszoros olimpiai bajnokunk mindenki szemeláttára történő arculütése. Bevallom, az én arcom is égett a fájdalomtól. Ebben a pofonban benne volt a fent említett doktorurak és a destruktív sajtócsoportosulások tevékenysége és az a nemzeti önteltség, amely az amerikai társadalom széles rétegeit jellemzi. Pedig ha Kásás meglegyinti az amerikai fiút, lehet hogy az úgy járt volna, mint néhány Irakban garázdálkodó társa. Szerencsére a magyar fiú erkölcsileg és szellemileg is magasabbrendű igazi sportoló, így az amerikai megúszta egy szemrehányó tekintettel. Kemény Dénes pedig jogos reklamációja ellenére nem úszta meg, sárga lapot kapott. Mint a régi szovjet időkben…

De a lényeg, az amerikaiakat lemostuk volna, ha nem vízben történik a mérkőzés, így kaptak egy jó kiadós verést.

A magyarság jó része pedig felállva ünnepelhette nagyszerű fiait, akik végre a nemzetiszín lobogókat is kibontották a dobogó legmagasabb fokán. A ráadás pedig az aranyérmek után egy másik leg.

Nekünk van a legszebb himnuszunk a világon.

Sokszor szeretnénk még hallani, a tudós pszichológusokat pedig gyorsan felejtsük el. A tintafestéket prüszkölő médiajanicsárokat pedig remélhetőleg már nem sokáig kell elviselnünk. Olvasni már úgysem olvassuk fanyar és üres firkálmányaikat…