Talán sokan tudják, hogy a gyökereim Debrecenben kapaszkodnak a homokos rögbe, hosszú évszázadokra visszamenőleg is. Úgy is mondhatnám, hogy bár már budai, de ős-debreceni vagyok. Az egyik legrégebbi írásos bizonyíték 1855.november 23-án kelt, miben a cívisváros tudtára adatik, hogy szép-szépapámat „e szabad királyi város Polgárainak közzé felvettük és minekutánna a szokott hitet következőleg letette, [...] ezen oklevél kiadásával részesévé tettük mind azon jogoknak, szabadságoknak és jótéteményeknek, mellyekkel ezen Városnak Polgárai Hazánk élő törvényei és Királyi kiváltságaiknál fogva élhetnek."
Az eskü szövege is kuriózum, idézem, akkori helyesírással: „Én, ...., esküszöm az élő Istenre, ki Atya, Fiu, Szent Lélek, teljes Szent Háromság; hogy Szabad Királyi Debreczen Város Polgárainak száma közzé felvétetvén, Ő Császári Királyi Apostoli Felsége, és a Haza iránt hűséges leszek; ezen Város Előljáróihoz mindenkor engedelmességgel viseltettem; a polgári állással együtt járó kötelességeket és terheket híven teljesítem; a Nemes Város kiváltságait és rendszabályait megtartom, oltalmazom, és az azok ellen járókat bejelentem; polgári jogaimat idegenekkel meg nem osztom; a polgári haszonvételekbe senkit, ki nem Polgár, nem részeltetek; semmi ollyan foglalkozást, melly e Városnak vagy Polgártársaimnak kárára és jogi sértésére szolgálna, nem űzök; magamat a rendbontási és lázítási szándéktól nemcsak megőrzöm, de minden tőlem telhető igyekezettel a béke, csend és egyetértés fentartására törekszem; szóval, ezen Nemes Városnak javára, virágzására, épségben tartására, és lakosainak boldogitására, mint egyes hű Polgár, teljes erőmmel munkálkodom.ISTEN engem úgy segéljen.
Kelt Debreczen Városában 1855.november 23-án."
Ez csak egy apró kitérő és bevezető volt az egyik legdebrecenibb debreceni költő, újabb vallomásom alanyának bemutatásához.
Gulyás Pál.
A XX.századi magyar líra egyik érdekes, méltatlanul elfeledett nagy tehetsége. Debrecen nem feledte őt, ott sok minden őrzi emlékét.
Kevesen ismerik: de aki veszi a fáradtságot, és nevét keresi a világhálón, ezt találja: Gulyás Pál (1899-1944) „talán az egész magyar irodalom legparadoxabb jelensége. Soha senki ilyen óriási kultúrával, ilyen széles láthatárral nem volt ilyen végérvényesen provinciális. Az olvasó alig tudja elképzelni, hogy ezzel az éles józan ésszel hogyan lehet valaki ennyire zavaros. De azt is csak bonyolult lélekelemzéssel lehet - vagy lehetne - felderíteni, hogy aki harcos antifasiszta költeményeket ír, mint a Nibelungi köd vagy az Isten követje, miért is idegenkedik annyira a munkásmozgalomtól is, a polgári baloldaliságtól is. Címkeként ugyan reá ragadt a ,,harmadik-utas" jelző, de valójában az ő sem ide, sem oda állása, gyakorlatilag kivihetetlen politikai és kultúrpolitikai elképzelései merőben eltértek a különböző, valóban harmadik-utas - például az akkori Németh László-féle - véleményektől. Az ő egész sajátos Debrecen-centrizmusával (amely a nagy kulturális hagyományú és eleven szellemi életű vidéki várost afféle ellen-Budapestnek képzelte el) nagy példaképei, Csokonai, Földi, Fazekas, ezek az európai látókörű nagy elődök aligha érthettek volna egyet, de még az oly ellentmondásos Oláh Gábor - aki egyszerre volt jobboldalibb és baloldalibb, mint Gulyás Pál - sem fért bele abba a mitológiákból, népköltészetből, filológiai tudományanyagból és a vidékiség túlértékeléséből szőtt inkább világképzelődésbe, mint világképbe, amelyet ez a világéletében betegségekkel küzdő, testi szemével alig látó költő-tudós (majdnem nagy költő és majdnem nagy tudós) könyveinek magányában kibontakoztatott. Voltaképpen még a körében sem volt senki, aki mindenben egyetértett vele, de aki ismerte, okvetlenül a varázsa alá került. Rendkívül vonzó, rokonszenves ember lehetett, aki nemcsak tudásrengetegével kápráztatta el az embereket, nemcsak gyötrelmeivel fejezte ki az igazi közaggodalmakat, hanem egyéni kedvességével, szerénységével, alakoskodásra képtelen őszinteségével és mégis érzékeny tapintatosságával mindenkiben gyöngéd szeretetet keltett maga iránt. Ha egy egész kicsit más, mint amilyen volt, a harmincas évek egyik irodalmi főalakja lehetett volna, így nem lett több, mint érdekes színfolt, izgalmas egyedi eset az irodalomtörténetben.
Születésétől kezdve könyvek között élt. Apja a nagy hírű debreceni kollégium nagy tudású, nagy tekintélyű tanára volt. A fiú pedig hályogos szemmel, nagyon gyenge testtel született. A mindig betegeskedő, örök orvosi kezelés ellenére is igen rosszul látó iskolás gyerek nem volt alkalmas játszótárs, még kevésbé tornavetélytárs. A könyvre hajolva jól látta a betűket, de két méter távolságból már csak árnyakat és körvonalakat érzékelt. Rákényszerült az olvasó-tanuló magányra. Ez az olvasás-tanulás azonban már a kezdetek kezdetétől szinte érzéki gyönyört adott. Ráadásul elképesztően jó nyelvérzéke és memóriája volt. Idővel nemcsak a Kalevalá-t olvasta eredeti finnben, hanem a Nibelungen-liede-t eredeti közép-felnémetben, az Eddá-t eredeti izlandi nyelven. Németül, franciául, angolul úgyszólván anyanyelvi színvonalon tudott, de olvasva megértett minden holt és élő európai nyelvet. A történelem és a kultúrtörténet tájai otthonosabbak voltak számára, mint a környező utcák. Diákkorában jobban ismerte a debreceni múltat, mint a körülötte kavargó Debrecent. Természetesen kitűnő tanuló volt, de a kortársak vagy alig idősebbek közül csak azokkal tudott barátságot tartani, akik műveltségben valamelyest állhatták vele a versenyt. Igaz, kitűnő nemzedékhez tartozott, és a debreceni kollégiumban korán kibontakozhatott a fejlődő lélek. Szabó Lőrinc és Kardos László iskolatársa - és mindvégig jó barátja - volt. A hozzá hasonlóan óriási nyelvi kultúrájú Gáspár Endre - a későbbi nagy műfordító - két évvel járt feljebb, Juhász Géza alig öt évvel volt idősebb nála. Ezek a kiváló szellemek egymást fejlesztve fejlődtek. Gulyás volt közöttük a legfilozofikusabb lélek. Főleg a nagy pesszimisták ragadták el, s ez nem is volt ritkaság az akkori művelt fiatalemberek körében. Schopenhauer mindig is elsősorban az izgatott, okos kamaszfiúk házi bölcselője volt. Schopenhauerből ki kell nőni, de nagyon jó iskola a gondolkodás fejlesztésére. Gulyás azonban igazán sohase szakadt el a szorongásos pesszimizmustól: egyszerre féltette népét és az egész emberiséget. Nem is csodálatos, hogy idővel oly nagy hatással volt rá Spengler borúlátó történetbölcselete, amely az egész nyugati kultúra menthetetlen hanyatlását hirdette, nem is kis hatással. A két világháború közt a gondolkodó ember számára Spengler megkerülhetetlen volt: vagy el kellett hinni neki a kultúrák sorstragédiáját, vagy vitába kellett szállni vele. Gulyás küzdött ellene, kiutat keresett igézete alól, de szorongott is tőle, hátha mégis igaza van. A kollégium után ugyancsak otthon, Debrecenben kerül az egyetemre. Bölcsészként éli át a háború utáni forradalmakat. A baloldali ifjúságnak Gáspár Endre az egyik szellemi vezére. Gulyás vele tart, kitárul elébe a valóság, felvillannak a nagy remények, és a húszéves költőifjú ódával köszönti a tanácsköztársaságot (szerencséjére ez a verse is ismeretlen marad, mint egész fiatalkori költészete). Az ellenforradalom elől riadtan visszamenekül a könyvek magányába. (Gáspár Endre évtizedekre emigrációba kényszerül, Szabó Lőrinc Budapestre megy, hogy hamarosan feltűnjék költői tehetsége, a jó barátok közül csak Juhász Géza és Kardos László marad meg, velük együtt válik idővel Gulyás Pál is tevékeny irodalomszervezővé, nem is egy folyóiratot fognak majd hármasban szerkeszteni.) Diplomája után tanonciskolai tanár lesz, az is marad mindhalálig. De most megjelennek költeményei. Ezek egyelőre a Nyugat költőinek és még inkább a német klasszikusoknak a hatását mutatják (diplomája szerint is magyar-német szakos tanár). Korai versei főleg filozófiai elmélkedések, egyelőre még egyéni jelleg nélkül, de biztonságos formakultúrával. Világnézete egyre közelebb kerül valamiféle természetimádó panteizmushoz. És éppen ebben találkozik a nagy debreceni elődökkel: Csokonaival, Fazekassal, meg a természettudós Diószegivel. Csakhogy a helyi példaképek idejében Rousseau napi aktualitás volt, a XX. század második negyedében filozófiatörténeti emlék. S habár olykor kitör a keserű társadalmi valóság elleni lázadás, például a kitűnő Inasok című versben vagy az Oh, balga Archimedes című elégiában - a költészet még mindig védőbástya a számára a kor embertelenségei ellen. Ugyanígy védekezés és menedék az elmélyedés a népek mitológiájában és naiv epikájában. Ha alkata szerint nem mindenekelőtt költő - talán az összehasonlító mitológia legnagyobb magyar tudósa is lehetett volna. De költő volt, aki egyre inkább mentesül a Nyugat és a nyugat-európai modern költészet hatásaitól, formáiban a népek költészete, témáiban az ősmondák világa lép előtérbe. És 1934-ben Babits a Nyugatban eléggé gúnyos hangon elmarasztalja, mint provinciális költőt. Ez a kritika löki végérvényesen a provincialitásba. Most csak azért is vállalja Budapest ellen a debreceniséget. És amikor a harmincas években előretör a népi irodalom, Gulyás kilép a közéletbe, és ez a műveltsége szerint ízig-vérig városiasan művelt költő beleesik a kor fő irodalmi tévedésébe, amely szembeállítja a népiest az urbánussal. Az urbánusnak mondott, főleg budapesti irodalmat nemzeti jelleg nélkül valónak hirdeti. Több folyóirat-kísérlet után ő teremti meg a Nyugat ellen a Választ, amelynek első főszerkesztője. De azt kívánja, hogy ez az oly fontos folyóirat debreceni és ne budapesti legyen. Ebben pedig a népiek, akik egy pillanatra szellemi vezérüknek is elfogadták, nem értenek egyet vele. A Válasz igen helyesen budapesti folyóirat lesz. Gulyás vissza is vonul a szerkesztéstől, bár mindvégig munkatársa marad, hiszen a népi írókat tudja a maga körének. De igazán a népiek közül sem talált senkit, aki őt követte vagy követhette volna. A jobboldaliakhoz képest Gulyás humanizmusa és főleg felháborodott ellenszenve minden antiszemitizmus iránt - túlontúl baloldalinak tűnt; a szocializmushoz egyre jobban közeledő, majd a kommunistákkal együttműködő baloldaliaknak ha nem is jobboldali, de járhatatlan út volt az ő mitológiai ábrándozása. A munkásmozgalom és ő sehogyan sem találkozhattak. A hozzá viszonylag legközelebb álló Németh László tőle várta el azt a népi ihletettségű univerzális nagyköltészetet, amelyet a zenében Bartók meg tudott valósítani. Ehhez azonban alkalmatlanná tette túlságos kötöttsége a mitológiákhoz és érzéketlensége az igazi modernség, a művészettel kifejezett forradalmiság iránt. Elvégre a XX. században nem lehet gyakorlati programot adni kizárólag mondai örökségekből. Gulyás pedig a sokféle mitológiai ismeret alapján végül is a Kalevalá-ban fedezte fel azt a finnugor közös őshagyományt, amelyet az új magyar népiesség alapjának kellene tekinteni. Aligha volt nála alaposabb ismerője a Kalevalá-nak. És oly mértékben akarta ott folytatni a modern magyar költészetet, ahol a nem is magyar, hanem még finnugor őskor tartott, hogy későbbi költeményeit alig-alig érti, aki nem járatos a Kalevala világában. És így, aki egész népéhez és népe nevében az egész világhoz akart szólni, a filológusok igen szűk körének nagyon színvonalas, de hatástalan költője lett. Kitűnő esszéi szakmai érdekességek, de nem köztudatformáló gondolatrendszerek. Amikor pedig elkövetkezett a második világháború, a már régóta nagyon beteg költő magányosabb lett, mint valaha. A fasizmusnak ellensége volt, de a fasizmus ellenségeinek nem volt szövetségese. A polgári baloldal a Nyugat ellenségét láthatta benne, a munkásmozgalom számára idegen, a falu szemében érthetetlen entellektüel, Budapest szemében viszolyogtató provinciális. Pedig néhány verse, például a Mozart idézése a kor legszebb költeményei közé tartozik. 1944-ben pedig úgy halt meg, hogy ami következett, az sehogyan sem tudott hozzá kapcsolódni. És mégis: aki előveszi 1957-ben megjelent Válogatott verseit, meg kell hogy érezze: századunk egyik igazán jelentékeny, már-már azt is mondhatjuk, nagy költője volt. És nagyon is hiányzik remekmívű esszéinek gyűjteményes kiadása. Megemlíthetjük azonban, hogy kötete jelent meg a Móra Kiadó A magyar irodalom gyöngyszemei című sorozatában. És még azt se feledjük el, hogy nagyon jó műfordító volt, habár - leszámítva Lenau szonettjeit - fordításai sohase jelentek még meg összegyűjtött kötetben." - ennyi áll az interneten róla, se több, se kevesebb.
Nos, Gulyás Pál valóban nagyon Debrecen költője még ma is. Mikor a legnagyobbak is otthagyták a cívisvárost (Tóth Árpád és Szabó Lőrinc például), - Gulyás akkor sem tudott és akart elszakadni ettől a várostól. Ebbe a vézna, alig 48 kilós emberbe olyan mély ragaszkodás alakult ki Debrecenhez, ami szinte párját ritkítja.
Szándékomban állt egy versét elemezni, és a Mozart idézésé-re gondoltam. De annyira terjedelmesre sikerült az életét taglaló rész, hogy már nem szeretném az olvasó türelmét igénybe venni, hisz a vers maga is nagyon hosszú.
Így aztán megelégszem egy verse citálásával, és ha a fogadtatás kedvező, akkor a Mozart-vers elemzésével újra jelentkezem.
Most, ízelítőnek álljon itt egy rövidebb vers, ami még időszerű is.
Gulyás Pál - verseiben - még ma is él.

Október előtt

Nyár volt. Most nem vagyok cseppet se fáradt,
olyan vagyok, mint egy megrakott pince:
kifosztottam minden kincsét a nyárnak,
s ráteszem két kezem a kilincsre.
Ajtómat zárva tartom s hallgatom
az augusztusi felhők dörrenését,
most a tücsök cirippel bennem, mostan
a holdat hozza lassan a sötétség.
Most a kerékpáromon nyargalok
az országút szalagján. Éjszaka
hogy buknak fel kétoldalt az akácok!
Szinte megfojt a füvek méz-szaga!
Mit tettem én? Nyár volt. S most itt csörömpöl
az október. Levelet hoz a posta,
üzenet. És itt lebegnek a tájak
két karomon, csöndben, két részre osztva.