Debrecenben minden út a híres Nagyerdőbe vezet.
Akármerről közelítjük meg a várost, a Nagyerdő elkerülhetetlen.
Ha a vonatról száll le az utazó, az egyetlen villamos – mely a nagyzolós és romantikátlan – egyes számot viseli, áthalad a város szívén, és mint a koszorúserek: körbefut a Nagyerdőig, és egy U betű leírása után ismét a „nagyállomáson” csengeti az utolsót.
Ha autóval – bármerről - érkezünk a cívisvárosba, a főút egész biztosan valahol becsatlakozik abba a körútba, amely elvezet ehhez a maga nemében egyedülálló természeti csodához.
Hát hogyne… Hiszen alig van még egy olyan város, melynek szívében egy csaknem háborítatlanul hagyott, ősfás, igazi erdő lélegzik!
Debrecen szíve a Nagyerdő - mint Párizsnak a Luxembourg-kert, a Tuilerie-ák kertje, a Bois de Boulogne, vagy a Bois de Vincennes liget. Talán szokatlan az összehasonlítás, elismerem. Kisebb város, kisebb zöld terület, de mégiscsak az…És ezzel még nincs is vége! A város közelében fekszenek az Erdőspuszták, amit az ott élők némi túlzással Hármashegynek hívnak. A Fancsikai tavak, Vekeri tó, Csereerdő, Bánk…Remek kirándulóhelyek. Vajon véletlen-e, hogy e két várost emlegetem olyan sokszor…?!
Debrecen és Párizs…Szeretem mindkettőt.
(Tovább bonyolítandó elmondom, hogy mára mégis Buda vált az „igazi városommá”… De Debrecent soha sem tudom és nem is akarom feledni.)
Elkalandoztam.
Most nem is erről szeretnék szót ejteni, csak esendő ember módjára, nem állom meg, hogy mondandómba bele ne szőjem, mekkora adomány ez a lélegző zöld terület a lapos, sík város számára.
Debrecenben éltem életem legnagyobb részét.
Itt születtem, itt voltam kislány, itt kamaszodtam, jártam ki az iskoláimat, mentem férjhez és itt születtek a gyerekeim, és mikor ezt kimondom, eszembe villan egy mondat: „Gyermeket vállalni igen nagy elhatározás. Az ember úgy dönt, hogy egy életen át a testén kívül dobogjon a szíve.”  Bizony így van...
Aztán ma is itt él Édesapám, sok-sok barátom - és a Nagyerdőben van eltemetve legkedvesebb kutyám is…
És itt ismertem meg azt a máig rajongva kedvelt tanáromat, aki miatt azt a tantárgyat, amit ő tanított - egy életre megszerettem.
Mit is mondhatnék róla…?!
Egészen különleges ember, kiemelkedően jó oktató. Még ma sem találok szavakat arra, hogy hűen kifejezzem azt a mély és tiszteletteljes érzést, ami - így túl a harmincadik érettségi találkozón is – emlékeimben feltolul, ha erre a tanáromra gondolok.
Hihetetlenül sokat kaptam tőle, talán a legtöbbet, amit diák kaphat okítójától. Ő tanított meg igazán könyvet olvasni és filmet nézni. Franciául.
És én tettem, amit ő mondott - majdhogynem szerzetesi buzgalommal, néha egyelőre még csak sejtve, vagy félig értve ennek nagyságát. Most azon tűnődöm: hol s mikor tanul meg a fiatal emberpalánta különbséget tenni a művészetek édesen boldogító fájdalmai és az élet nyers szenvedése között…?! Városi lány lévén, ott nevelkedő és ott élő fiatal, elszántan elsajátítandó a kedves tantárgyat - a hangaszálat csak Apollinaire verséből ismertem, abból tudtam meg, hogy olyankor nyílik, amikor az ősz halott…
Erre és sok más minden kérdésemre is ettől a tanáromtól kaptam mindenfajta útravalót. Ma is hasznosíthatókat…
Elmesélem, milyen ember. Legalábbis megpróbálom. Semmit nem ígérhetek, nem merem megígérni, hogy akár csak megközelítő pontossággal is felidézzem, idevarázsoljam ezt a remek embert.
Talán…akkor járnék legközelebb az igazsághoz, ha most mindenki egy olyan emberre gondolna, akit a legtöbbre tart.
Aki szinte a példakép mágikus erejével égette be magát a kamasz, vagy a nagyon fiatal felnőtt még mindenre fogékony agyába.
Aki elképesztően nagy tudással rendelkezik, szinte hihetetlen naggyal.
Akinek egy pillantása csöndet parancsol, de félelmet soha.
Akinek okos fejében glédában, csalhatatlanul sorakoznak azok a tények, amiket úgy tudott átadni, hogy még 30-40 évvel később is vissza tudná mondani egykori nebulója (talán szóról szóra is) az órán elhangzott mondatokat.
Aki a bölcsességet úgy szórta – naponta - két marokkal tanítványai elé, hogy azok a gondolat-forgácsok idővel összeálltak a fejekben életbölcseletté.
…és aki akkor kislányosan törékeny, karcsú, vékony, szemüveges és csinos hölgy volt, s mindig huncutul mosolygós szemekkel lépett tanítványai elé, akiktől alig volt idősebb…
Miatta vagyok szerelmese - nagyjából 39 éve - a francia nyelvnek, dacára annak, hogy mostoha módon bánok e tudásommal, és bizony sokszor több-kevesebb por lepi, amit olykor-olykor lefújok…
Gyanítom, ezt is egy kicsikét miatta... Szégyellném magam, ha látná, hogy egykori jó tanítványa már nem foglalkozik annyit azzal a nyelvvel, amit ő tanított és kedveltetett meg velem. Pedig ez nem így van…
Néha felhívom telefonon - és megállapítom, hogy a hangja semmit sem változott -, talán csak cseppet kevésbé pergően beszél, de mintha nem teltek volna el az évek felette.
…ma már idős asszony, sajnos nagybeteg és nehezen mozog, de a huncutság még ma sem tűnt el a szeméből – ezt örömmel látom, ha nagyritkán meglátogatom. Már egyáltalán nem szereti, ha vendége érkezik, mert fárasztja minden, ami kizökkenti megszokott, csöndes világából, és ezt tiszteletben kell tartanunk mindannyiunknak, akik még ma sem tudtak végleg elszakadni tőle. Rajtam kívül sok-sok tanítványa pont úgy nem felejtette el őt, mint én.
És a napokban – pontosabban pár napja, délelőtt – boldogan tudatosult bennem, hogy ez a fajta nagyszerű és ritka pedagógus még nem veszett ki teljesen a világból.
Igenis létezik még ma is nagytudású, zseniális és felejthetetlen tanár, van még, aki már-már a tökéletesség határait súrolja, s nem éri be azzal, hogy hajszálvékony réseken szivárogjon a tudás a lélek felé, hanem az értelem öngyulladása révén naponta ő maga lobbantja fel azokat a tanítványaiban.  És amit ezek a fiatalok nem, de én nagyon jól tudok, hogy nem csak az oktató intézményben, de az élet minden terén kivételes teremtménye ő az életnek. Kivételesen jó szakember és a szó legnemesebb értelmében vett „mindentudású” ember, hatalmas lélekkel - és aki eljutott a szívéig egy nagyon keskeny, a világ szeme elől gondosan elzárt ösvényen - az rájön, hogy oly könnyen és olyan nagyon szerethető…
És újra egy mondat, ami napvilágra kéredzkedik, és melyet Szabó Magda írt a Katalin utca című regényében: „Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.” Én már tudom, milyen nevet kell kiáltanom.

De most vissza a képírókhoz, és a kálvinista Rómához, a híres cívisvároshoz.
Nem érzem, hogy hűtlenné váltam volna hozzá, bár a szívem ma már sokkal inkább Budához húz…
Nem is olyan régen hallgattam a nagyszerű Szabó Magda utolsó beszélgetését gazdag és tartalmas életéről és kicsit később egy színésznőnk – Gubás Gabi -  is nyilatkozott valami egészen érdekeset…Mindketten valamiféle „debreceniség”-ről beszéltek, mely segítette, meghatározta egész életüket.
Figyeltem Szabó Magda bölcs és igazi hittől fénylő szavait és akkor hirtelen belém nyilallt: mennyire igaza van.
Debreceninek lenni gyönyörű dolog. Valami olyan szellemiséget, biztonságot, tartást ad, melyet nehezen tudnék pontosan megfogalmazni. Kicsit fellengzősen azt mondhatnám: ezt csak az érti, aki debreceni…
…és mennyi szépet el lehet mondani Debrecenről!
Lehetne szikár felsorolással azt írni, amit Debrecen címszó alatt bárki megtalálhat a világhálón, azt, hogy európai hírű Református Kollégiuma révén Debrecen évszázadok óta iskolaváros. Nagy és tiszteletet parancsoló hagyományokkal rendelkező egyetemei (tudományegyetem, orvosegyetem, agráregyetem), és főiskolái a modern, nyugat-európai értelemben vett universitássá avatta az ország második legnépesebb városát.
Azt, hogy Debrecen a református teológiai oktatás fellegvára, a reformáció óta a kálvini hit erős bástyája, a magyarországi reformátusság legjelentősebb központja - a "kálvinista Róma". És hogy a magyarországi reformátussághoz és a kollégiumhoz kötődő nagyságok, például Méliusz Juhász Péter református püspök, teológiai író, Szegedi Kiss István, I. Rákóczi György, Bethlen Gábor, Apafi Mihály, Maróthy György, Hatvani István, Sinay Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Ady Endre, Irinyi János, a biztonsági gyufa feltalálója és Irinyi József, a szabadságharc egyik vezető politikusa, Degenfeld József gróf, a kollégium alapítványtevője, Balogh Ferenc, Lugossy József, Budai Ézsaiás, és még sokan mások, akiknek talán kevesebbet halljuk a nevét. Említhetnénk még Fazekas Mihályt, a Lúdas Matyi íróját, aki botanikusként is feljegyezte itt nevét, de ezt elég kevesen tudják róla – legalábbis Debrecenen kívül kevesen….Ő is Debrecenben van eltemetve, úgy, mint Csokonai Vitéz Mihály is. Kislánykorom óta úgy jártam ezekhez a sírokhoz, mintha családtagjaim lettek volna. Talán azok is…
A debreceni nagy triász, (Földi, Csokonai, Fazekas) legidősebb tagja a hajdúkerület egykori "fizikusa" (orvosa!), a kiváló költő, botanikus, nyelvújító: Földi János. A színháztörténetben is számontartják, hogy Wesselényi Miklós Nemzeti Játékszín Társasága az első színi előadást 1798-ban tartotta a városban. A város jeles szobrászművésze volt Medgyessy Ferenc. Írhatnám, hogy Debrecenhez kötődő művészek többek között Arany János, Ady Endre, Gulyás Pál, Szabó Lőrinc - és Tóth Árpád. Az a Tóth Árpád, aki nekem a legnagyobb Költő, csupa nagybetűvel – hát hogy ne lennék mérhetetlenül büszke Debrecenre...? Soroljam még a nagy neveket…?
Nem teszem. Másképpen próbálok Debrecenből képeket villantani.
Sokszor, sokhelyütt dicsértem, méltattam már Debrecent - most Szabó Magda szépséges soraival - a legszebb szavakkal – tudom bemutatni egykori városomat…Úgy hiszem, méltóképpen.

” Az ókút fenekén ott a város: gyönyörűnek találtam.
Ugyanilyen gyönyörű maradt a szememben akkor is, mikor már volt mivel összehasonlítanom. […] Elmosolyodtam, mert tudtam, amit érzékelek, hogy az én szülővárosom mindennél szebb, nem lehet igaz, hisz se hegye, se folyója, se felhőkarcolók minden emeletét beszövő fényreklám falai, s hogy túlságosan régről ne maradjanak műemlékei, arról nagy történelmi összjáték gondoskodott ezer éven át. Nem számított, nekem mégis a legszebbnek tűnt, poros levegője is ízesebbnek, mint az alpesi réteké. Víz sem ízlett úgy soha máshol, a szél sem volt olyan igazán igazi szél, sehol se láttam többé olyan fényű csillagokat, mint ahol születtem.
Pedig ott por volt valóban, és keserves a hőség, és keserves a fagy. A nyár arany tőre meghasította a dinnyéket kánikula idején, a piacon a gyümölcshegyek között kibuggyant mézes belük, síkos fogaik felett a darazsak szinte belehaltak a zamatba és a ragyogásba. Ott nyáron minden évben úgy meghalt néhány ember a hőségtől, ahogy a sarkvidéken megfagyhatott az utazó. […]
A tél kettős arccal fehérlett a városra. Volt gyönyörű arca a télnek, kristályragyogású, az ereszen olykor karvastagságú jégcsapok, az utcákon magasra tornyozódott a hó, a gyalogjáró két oldalán hófalak közt ment, aki arra járt, szabályos hófolyosóban. Ha a puszta felől fújt a szél, a hó száguldott, sikoltott, s a hófal vagy a sík hómező tarajos lett, a fasor meg olyan, mintha tátott szájú krokodilus volna, és két hófogsora közt gyalogolnának az arra sietők.  […] De volt a tél gyilkos is, rigóölő. Az erdei úton, a fák alatt madártetem sötétlett madártetem mellett, fekete szegélye volt a tél gyászjelentésének, mint azokénak, amelyeket a koporsós tett ki a kirakatába, ahol mindig olyan sokáig bámészkodtak a felnőttek, ki-kitörölve nyilvántartásukból egy-egy ismerőst, míg én a helyre kis gyermekkoporsókat néztem, a sosem igazán bús angyalkákat, akik kedvesen kövérek voltak, és olyan vígan tartották gödrös kacsójukban a cipruságat, mintha voltaképpen meg volnának elégedve azzal, hogy végtisztességen asszisztálnak, és egy percig se vennék komolyan a saját bánatukat.
A város, s hitem szerint alighanem a világ szíve is a Nagytemplom volt.
A Nagytemplomot akkorának képzeltem, hogy méreteit nem tudtam reális mértékegységek szerint meghatározni. Mikor gúlát láttam képen, s mellette a dimenzió érzékeltetésére embert, a Nagytemplomot gondoltam gúlanagyságúnak. Sárga homloka háromszögbe futott össze, tornyainak szeme, szája volt, éppúgy néztek a tornyai, mint az emberarcok, soha nem láttam később sem ennyire lélegzően eleven épületet. A toronyban harangok laktak, ha megszólaltak, apám-anyám megállt, a kongás nyomába bámult, megnevezte, melyik harang szólt, hogy mit néztek ilyenkor, mire figyeltek, nem tudtam rájönni egészen odáig, míg el nem vesztettem őket, s magamat nem kaptam rajta, hogy ugyanazzal a mozdulattal emelem a fejemet és bámulok a harangszó nyomába, mint egykor ők. A Nagytemplom magát az eget tartotta csillagain, anyám, aki a Kismester, azaz Bethlen utcán nőtt fel, s a Füvészkertbe ment férjhez, mindig köszönt is neki. „Kezicsókolom, Nagytemplom” – mondta anyám, ha elmentünk az épület mellett, ezen sose csodálkoztam, mert bár erről nem esett szó, valahogy tüstént megéreztem a Nagytemplom összefoglaló, szimbolikus jelentőségét, hogy az épület önmagán kívül egyben mindazokat is jelenti, akiket anyám valamikor szeretett, gyermekkora, ifjúsága tanúit, akikkel együtt egykor az árnyékában járt. A Nagytemplomnak körbefutó párkánya is volt a lépcsők tetején, kövei közein vézna fű nőtt, oda felállva szerettem a legjobban nézni a várost. A Piac utcán végig, a nagyállomás felé még kofák guggoltak gyerekkoromban a templomtértől a Csapó utca kezdetéig, ha arra jártunk, valami mindig jutott állandóan a karomon hordott kosárkámba, sós kenyér, pattogó vagy sült tök.
A Nagytemplom mögött feküdt az Emlékkert meg a Református Kollégium.
A Kollégium apám szemefénye volt. Ott végezte iskoláit, akárcsak minden férfirokonunk, már Vergilius-fordító dédapám is, úgy beszélt a négyszáz esztendős intézményről, nagy hírű nyugati egyetemek testvériskolájáról, mint szerelmes a szerelmeséről, kopott falépcsője minden fokát számon tartotta. Történetét úgy mondta el nekem, mint egyéb meséit, s akkora érdeklődéssel is hallgattam: tőle hallottam először Méliusz Péter nevét, a reformáció fogalmát, lényegét, olyan idős koromban, mikor érdeklődésem igencsak megmaradt volna a kutyák-macskák, édességek világán belül, tőle azt is, hogy van ilyen nevű hely: Wittenberg, vagy hogy Mária Terézia idejében nem maradhatott volna fenn a főiskola, ha svájci, skót meg holland egyházak nem segítik. Ahogy anyám a Nagytemplomnak köszönt, úgy simogatta meg apám a Kollégium falát, ha a vakolat hullni kezdett, fejét csóválta, sajnálta, mint egy beteget. Még nem jártam iskolába, de tudnom kellett az erdélyi fejedelmek nevét, akik sóval vagy valamilyen egyéb adománnyal segítették a főiskolát, s képekről ismertette meg velem az ősi diákviseletet. Meséi részint azt eredményezték, hogy minden diákon állandóan az ősi tógát kerestem, s bosszantott, hogy már nem hordják, olyan megvetéssel néztem a tógátlan református gimnazistákat, mintha pucéron járnának, részint meg azt, hogy az erdélyi fejedelmek ügykörét képzeltem másmilyennek, mint amilyen a valóságban volt. […]
Ha a Kollégium mellett egyenesen a sínek mentén haladtunk tovább, az erdő felé közeledtünk. Úgy a Margit-fürdő környékén – amelynek kerítése mellett mindig félrefordítottam a fejemet, attól tartva, hátha egyszer csak meglátom az anyámat, nem azt, aki kézen vezetett, hanem régi mivoltát, a kislányt (ez a különös szorongás abból az elképzelésből fakadt, hogy az ember mögött elmaradt különböző korú alakjai valahol talán megőrződnek, s úgy sorakoznak térben-időben, mint egy album képei), aki itt ugrándozott gazdag rokona fürdőjében, s mikor végre ki tudták csalni a medencéből, végigcsepegtette ázott copfjaiból a lakást, ahová uzsonnázni hívták – már az erdő adott hírt magáról, a Péterfia utca vége felé egyszer csak, még a legnagyobb nyár idején is, hirtelen hűvösebb lett, feltámadtak a másfajta, a városiaknál keserűbb és könnyebb illatok, a tölgy, a fenyő, a bükk lehelete. Mintha valami hatalmas zöld hang kiáltott volna a házak közé: „Itt vagyok a város szélén, ideszorultam, de azért megvagyok, valahol a Simonyi út meg a Pallag között, meg azon is túl meg köröskörül, itt lengetem nagy gallyaimat. Éjjel beszélek is. Hallotok engem?” Ez az erdő is erdőbb erdő maradt mindörökre másoknál, a Kaukázus vagy Svájc rengetegeinél is meggyőzőbb, talán éppen azért, mert homokon nőtt, s olyan kitartást és földhöz való hűséget példázott, olyan, a sanyarúbb talajviszonyok ellenére is robusztus erőt, amit máshol nem érzékeltem.
A város közepe a Kossuth utca volt, apai dédapám gyermekeinek főhadiszállása, s persze a Piac utca, boltjaival és azokkal a méltóságteljes házakkal, amelyek közül szintén olyan sokban lakott rokon, vagy olyan sokról mondták, hogy valamikor valamelyik családtagunk élt benne. Hamar megtanultam, melyik házhoz van közünk, Úrnapján honnan nézzük majd a körmenetet, amelyet mindig egy kis riadalommal szemléltem anyám rokonsága közé vegyülve, mert a körmenetnek oltárt emeltek a kapualjban, amely köré girlandokat fontak, s aggódtam, nekem, a kálvinistának, való-e asszisztálnom ebben. Tudtam, melyik házban élt Zelmus szépapám, aki szobáit 1849-ben, a debreceni csata előtt először Paskievics herceg, később Rüdiger gróf számára foglalták le, s hol állt az a fal, amelyen Petőfi kardja függött, a kard, amelyet ősömmel cserélt, emlékül, hol ültek óriási gyarmatáru- és csemegeboltjukban anyám dédszülei, s hol Zelmus ősöm apja, ükapám, Kazinczy Ferenc postájának, külföldről vagy Pest-Budáról rendelt könyveinek továbbítója. Itt állt a városháza is, a Nagytemplom és a Kollégium után a harmadik legjelentősebb épület, amelyet azért kedveltem, mert ide gyakran felvittek, nemcsak azért, hogy ott dolgozó apámat láthassam, hanem hogy megmutassák nekem a bárányt. A bárány a városcímert ábrázoló nagy festményen, a bejárattól jobbra nyíló lépcsőház falán volt látható, míg pici voltam, magasra emeltek, hogy megcirógathassam. Az állatról, mely patájában sávos lobogót tartott egy pálmafa mellett, senki sem közölte, hogy az voltaképpen Krisztus, hát nekem csak bárányka volt, méghozzá elég nyomorúságos körülmények között élő, mert hát miféle élet az egy báránynak, hogy lobogót fogjon, ahelyett hogy legelne. Később, már íróként, magam is meglepődtem, milyen gyakran visszatér szimbólumaim közt a báránykép, mint összefoglalója mindannak, ami mögöttem maradt, szülővárosom emlékeinek, magának a gyermekségnek. A városházára gyönyörűség volt bemennem, csak a bejáratnál kellett vigyázni. Ha a hajdúk denevért fogtak, felfeszítették, irtózatos volt látnom a falra szögezett nyomorult állatot, akinek árva életéért, értelmetlen, babonás holtig-kínzásáért apámon kívül nem emelt szót senki, s akinek torz arca örökre úgy rögzült meg bennem, mint a kimondhatatlan, néma gyötrelem lárvája. „Ördögpofája van! – magyarázta a hajdúk őrmestere. – Akinek ördögpofája van, maga is ördög!” Egy páréves gyereknek csak reakciói vannak, nincsenek még érvei. A denevérért majd megszakadt a szívem, s a hajdú őrmester tétele tüstént, kicsi koromban is gyanús volt, nem meggyőző. Ma már tudnék vitatkozni az állat érdekében, akkor nem tudtam, csak megsirattam. De problémájának szimbolikus jelentősége később elég gyorsan eligazított, más, a denevér felfeszítésének szükségességéhez hasonló indokok alapján halálra szántak vagy halálra szánandók helyzetének mérlegelésében.[…] Az ókút fenekén még olyan a Szent Anna utca, amilyennek én ismertem akkor. A fák felnyúlnak az égig, törzsük vastag, négy sor fa alkot rajta dupla fasort. Az utca házunkkal szemközti oldalán templom áll, májusban, mikor az ájtatosságok Szűz Máriát köszöntik, kedves csillagkoszorú villog a szent asszony hajában. Hányszor megcsodáltam, ha anyám bevitt, ezt a templomot, olyan piros volt a szobrok ruháinak pirosa, olyan kék a palástok kékje, és olyan arany az arany, ami a glóriákon izzott. Csak álltak a szobrok fülkékben, talapzatokon, jó szag volt köröttük, én meg töprengtem rajta, hogy érezhetik magukat ebben a kálvinista városban olyan emberek között, akik templomában nincs, csak meszelt fal, és akiknek az énekeik is másképpen szállnak az égbe, nem olyan fürtösen, olyan füstként kacskaringózva, mint az övéik, hanem vastagon, lassan, mindig egy kicsit dühösen, mintha azt hinnék a hívek, messzi az ég, jó lesz kiereszteni a hangjukat, különben nem hallik fel odáig, amit mondani akarnak. A Szent Anna utca különben is csodálatos utca volt, egyik szára a korzóba torkollt, a másik meg a nagyhíd felé mutatott, mindkét végét patika zárta le, a görög templom felé eső részen egy különösen izgalmas gyógyszertár, az Aba bácsi patikája. Róla, a neve miatt, azt hittem, voltaképpen Babának hívják, csak szégyelli, és nyilván nő is, de nem lehet tudni, miért, férfinak és patikusnak álcázza magát. Errefelé jött minden húsvétkor a körmenet, cakkos templomi zászlókkal, fehér ruhás szüzekkel, katonazenekarral, és itt, majdnem a házunk előtt adtak a katonák feltámadáskor díszlövést, amitől féltem, és mindig előre befogtam a fülemet, hogy ne halljam, közben pedig állandóan szemrehányást tettem magamnak, hogy kimaradok egy ilyen fontos pillanatból, mint a feltámadás. A díszlövés miatt örökre összeforrt tudatomban az égnek szárnyaló Krisztus alakja meg a mindenkori helyőrség, gyerekkoromban meg voltam győződve róla, valami összefüggésnek kell lennie a Megváltó és a hadsereg között, hiszen a Golgotán is voltak katonák. Arrafelé, ahol az utca végződött, feküdt valahol a rejtelmek háza is, túl-túl a téren, kicsit jobbra, a dohánygyár környékén, az épület, amelyet megmutattak egyszer, s amiről azt közölték: én ott születtem. Felfoghatatlan adat volt, olyan határig, hogy nem is óhajtottam róla kérdezősködni. Hogy egyszer még nem voltam, aztán meg hirtelen lettem, méghozzá nem is ott, ahol laktunk, hanem máshol, olyan helyen, amelyet úgy hívnak: Bábaképezde, maga is elég lett volna, hogy megzavarjon, elnémítson, hát még a hely neve, a szó. Anyám és Jóska bátyám, anyám sógora tanítók voltak, tanítóképezdében képezték őket, elmondták nekem. Ha a tanítókat meg tanítónőket tanítóképezdében képezik, akkor a bábaképezde nem lehet más, mint olyan hely, ahol a bábákat képezik. Bába számomra csak egy volt, a vasorrú; úgy irigyeltem mindenkit, aki normális helyen jött a világra, nem olyan iszonyatban, ahová bábákat iratnak be varázslók vagy kicsodák, akiket aztán ott megtanítanak mindenfélére, ami undok mesterségükkel jár.
Az ókút mélyén ott vannak a piacok, valamennyi, a tej-vaj-tojás-túró elárusító helye az Aranybika közelében, a József királyi herceg utca táján. Ennek az utcának a nevét úgy tanultam meg: Józsefkirályherceg, és Józsefről, akiről egyébként nem tudtam, kicsoda, úgy gondoltam, ha egyszerre király is meg herceg is, igazán nevezetes ember lehet, mikor más vagy az egyik, vagy a másik, és ugyan mi lehet a dolga, mikor Magyarországnak kormányzója van. Közel a tejpiachoz halat is árultak, a halkofáknak különös szaguk volt, ők vonzottak is, riasztottak is, áruiktól tulajdonképpen idegenkedtem, különösen a halak szemétől. Volt virágpiac is, kofái a Kossuth utcán guggoltak, kosaraik illatba burkolták a lépegetőket, cserepek barnultak a járókelők lába előtt, humusz feketéllt, palánták, mosolygó kiskerti csokrok, buta bokréták kínálkoztak, s közöttük rengeteg szép szagú fű, zsálya, borsfű, menta is.[…]
Olyan csendes a város, hogy az ágyból hallani, ha a pályaudvaron elindul egy szerelvény. Nem tudom, hova megy a vonat, nem tudom, mi a messziség, valószínűtlen, értelmetlen minden út, ami elvezet a városból, ha akárhová is, ha magába az égbe. Sír a takarodó, vékonyan, mint egy szál cérna, a hang pici szálán lóg a lét az ismeretlen és megismerni nem is vágyott világ felett, aztán elhallgat, elmetszik a napot a varázslatos és hatalmas katonák. Este van, jön az álom, semmivel sem reálisabb vagy irreálisabb, mint az ébrenlét.”

*

Én most csak egy kis ceruza voltam Isten kezében, aki a világnak szerelmeslevelet ír, kölcsönvéve Szabó Magda gyönyörű képi világát, imádságosan szép szavait.
Ennél szebben nem lehet Debrecenről írni, és ahogy Szabó Magda szereti a várost, annál nem lehet jobban szeretni...
Pedig az írónő is "messziről" szerette, akárcsak én - gondolom kis megnyugvással...Én minden utcát, falat, harangot, követ, darazsat felismerek, amiről Szabó Magda ír.
Igen.
Ez az én városom.