Ma felfedeztem Szegeden egy új antikváriumot. Bár az is előfordulhat, hogy az antikvárium fedezett fel engem, ahogy rám kiabált széles, bordó táblájával, aranyos feliratával.

De mielőtt belépnénk ide, el kell mondanom, milyen szépek a szegedi őszök még akkor is, ha a Gogol utca tele van kopott, romos házakkal, betegesen dülöngélő fákkal, firkás falakkal, s az egészen elképesztő emberi renyheség ősszes jellemzőivel.

Ahogyan egy vidéki kultúrház jellegzetes kísérőjelenségei a piszkos, dübbedt fal, a szakadt, füsttől és piszoktól elnehezült függöny és a valami extravertált vizeletszag, úgy a szegedi utcák jellemzői a nagyvonalú elhanyagoltság, a köztisztasági vállalatokat megihlető szemétmennyiség, valamint a kultúrházaknál is megcsodált kulturálatlanság.

És mégis szépséges az ősz könnyű és csábító aranyával, hideg nyugalmával, sejtelmes ragyogásával.

De engem ma mégis megszólított egy antikvárium tolakodó táblája, így hát beléptem a boltba.

Az antikváriumok jellegzetes kísérőjelensége a kis csengő, mely izgatottan csilingel a belépőre;  valamint a por és a zavarbaejtő szagok. És maga, az antikvárius.

Az antikvárius legtöbbször kopott öregúr aranykeretes szemüvegben, melyet okuláré módjára használ, s alóla, mint valami vénséges ponty – megvetően pislog a mindezekre felkészületlen vásárlóra.  Megvetése akkor érik igazi és leplezetlen megvetéssé, ha mindenféle könyvbe belenézel, teljesíthetetlen kérésekkel rukkolsz elő, mint például lehet-e kapni Varga Zsigmond professzor Az ókori keleti népek művelődéstörténete különös tekintettel a Bibliára című művét, esetleg leejtesz egy könyvet, s azt zavarodott vigyorral emeled fel, s végül nem vásárolsz semmit.

Jellegzetes figurái az antikváriumoknak a magas, csontsovány emberek szintén szemüveggel, visszataszító bajusszal, kaszáspókra emlékeztető idétlen mozdulatokkal, kutakodó, ide-odaugráló nagy légyszemekkel.

Különösen extrém alakja az antikváriumnak a női antikvárius. Mindenféle nőiességet lekiismeretfurdalás nélkül levedlő alakja ő  az emberiség kultúrtörténetének, ahogy férfiasan reszelős hanggal közli veled, hogy hülye vagy, hogy olyan könyvet nem is írtak, amelyet te keresel, s ha mégis létezik, akkor sohasem tudod hitvány keresetedből megvásárolni. 

Esetleg immár száz éve nem látta senki. Pedig ha valahol előfordulhat, akkor pont ez az antikvárium, melynek könyvekkel szentelt földjén állsz. És ezt  egy-egy Kosztolányi vagy Márai első kiadása esetében is a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalás nélkül elhazudják, pedig jól tudják, hogy mindezen állításuk valótlan, ahogyan ezt te is nagyon jól tudod.

Ennek ellenére szeretem ezeket a könyvek jótékony füstfelhőjében megittasult és lerészegedő embereket, mert valójában ők ennek a kornak az apostolai és egyszerre a legnagyobb szélhámosai.

Aki azt hiszi, itt könyveket vásárol, az téved. Egy igazi antikvárium templom, s a vaskos polcok rideg magányában ott fénylik a legmagasztosabb igehirdetés.

Pedig nem minden könyv, ami annak látszik.

Vannak hatalmas termetű könyvszerű jelenségek, melyek képek zavarba ejtő tömegével kérődznek vissza retusált tájakat, embertelen épületeket, s még annyi minden mást, melyek az embereket – különösen az átlagolvasót – felingerlik. Vannak olyanok, melyek apró termetükkel igyekeznek hozzánk simulni, beférkőzni magánéletünk kedves zugaiba. Követnek a hálószobánkba, és sötétedés után poloskamódra zümmögnek rossz minőségű lapjaikkal. S vannak megátalkodottan hivalkodó borítók mögé rejtett szellemi nagyképűsködések, s vannak olyanok is, amelyeket buszon, villamoson és vonaton olvasnak visszataszító zaklatottsággal. Ezek valósággal szembeköpnek, s teszik ezt úgy, hogy az olvasáshoz nem szokott emberek ezt észre sem veszik.

Az ember hajlamos mindenek a mértékét csak a saját hétköznapi valóságával mérni. Az irodalom számára pedig kevés dolog hat idegenebbül, mint a hétköznapiság.

Még a leghétköznapibb közegben játszódó színdarab – elég csak a két skandináv óriást, Ibsent és Strindberget megidéznünk – is elmeséli az egész emberi lényeget, szerelmet, teremtést, halált, vágyat reményt és reménytelenséget.

Ősi indián és afrikai elbeszélések, régi magyar mondák, székely mesék és balladák, kelta és germán mítoszok az egész embert adják, az istenből kiszakadt emberi valóságot. Ahogy Homérosz, Dante, Shakespeare, Dosztojevszkij, Jókai, Petőfi vagy Arany. És Ady, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond vagy József Attila.

A könyvpótlék pedig csak az emberből kiszakított emberpótlékot, felesleges locsogást, primitív emóciókat, valódinak hazudott álérzelmeket. Összefoglalva hazugságot, melyek ugyan jól csengenek a pénztáraknál és az üres fejekben. Különösen az üres szívekben.

Könyvből ugyan nem lehet megtanulni az életet, de rengeteg mindent meg lehet érteni. Évszázadok és évezredek bölcsessége hűséges és őszinte társ, egyetemes embersége az Istenség tükörképe.

A zsidókat a könyv tette néppé, az Evangéliumok az emberiséget tették egésszé. Szent Ágoston az előtte kinyíló könyv által lett Isten könyvtárosa, Misztótfalusi Kis Miklós a könyv által zsebében hordta a Világot. Péter cár megtanította népét olvasni, így lett az orosz a népek népe. Balzac és Zola ciklusai, Jókai könyvespolca, az ókori könyvtárak isteni szerepet adtak az embernek. Teremteni!

Kezembe akadt egy Ady első kiadást. Talán nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike. Kávéfoltok az első lapokon, kávéfoltos az egész Sion. Szívesen megvenném kávé nélkül, de azt is vele adják. Így nem kell. Utólag bánom, hiszen ha Ady kávézta volna le, micsoda érték lehetne… Vagy ha Kosztolányi…

Aztán látom a nagyokat, a magyar a és világirodalom káprázatos óriásait megsárgult lapokon. Háborúkat, bolsevik terrort, a kádárizmus ürességét túlélt könyvek sorakoznak mindenhol, melyek valószínűleg az emberi közönyt már nem fogják túlélni. Pedig az antikvárius küzd; rőfre, kilóra méri a könyveket, adja és veszi; halottakat ás mélyebbre, hogy majd exumálja a magamfajta szellemidézőnek. De mindezzel győzedelmeskedik az időn, általa újraélnek a régiek, akikre csak ennyit mondunk bágyadt nosztalgiával: „régi nagyok”. Becsap bennünket azzal, hogy a jelenben a múlttal kalmárkodik, a hétköznapi valóságban ünnepélyes álmodozással.

Hirtelen rájövök, hogy ennyi csalással mégis ők a modernkor szentjei. Pedig becsapják az eladót, becsapják a vevőt, s becsapják magukat is. Mégis előttük nyílik meg az idő, s kezükön átfolyik az emberiség tízezernyi éve. A felbecsülhetetlent odaadják egy ezresért, egy francia Verlaine-ért háromszázat kínálnak. Tudják, hogy háromezret is megér, de azt is, hogy másikunknak akár ötöt is. Aztán ráírják, ezer forint. Én örülök, hogy van végre egy eredeti Verlaine-em, az eladója örül, hogy ezt az értéktelen kacatért mégis adtak valamit, az antikvárius keresett hétszáz forintot. Az adó, a villanyvilágítás, a fűtés, a fejfájdalom-csillapító után szinte minden haszna elúszott. A cipőtalpaltatásról nem is beszélve. De mégis boldog, mert látja az én boldogságomat.