Vaszary Gábor író, újságíró, Budapesten született 1897. július 1-jén, és Luganoban halt meg 1985.május 22-én. Vaszary János író és Vaszary Piri színésznő bátyja.
A Képzőművészeti Főiskolán festészetet tanult, de abbahagyva tanulmányait, újságíró lett. Az 1924-es év elejéig Párizsban élt, francia lapoknak dolgozott. Cikkei, regényei saját illusztrációival jelentek meg. 1932-ben tért haza. Sorra jelentek meg népszerű regényei, több kiadásban, a Monpti című regényét 28 nyelvre fordították le, háromszor filmesítették meg. Regényein kívül elbeszéléseket és színdarabokat is írt. 1948-ben elhagyta Magyarországot. Előbb Németországban telepedett le, ahol rövid ideig a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, majd végleges lakóhelyül Svájcot választotta.
Főbb művei, a teljesség igénye nélkül: Mesekönyv; Hárman egymás ellen; Monpti; Csak te! ; Vigyázz, ha jön a nő! ; Ketten Párizs ellen; A szőkékkel mindig baj van; Boldoggá teszlek! ; Az ördög nem alszik; Káin; Alszik az Isten ; Bubus ; Ő ; Pók ; Kuki ; Tavaszi eső.

                                                                          Vaszary Gábor

Vaszary Gábor a két világháború közötti időszak keresett szerzője. Könnyed, elegáns stílusa, remek humora széles olvasótáborra talált itthon is. Ebben az évben a Helikon Kiadó néhány, nagy sikerű művét megjelentette. Elsőként a Monpti-t adta ki, amely egy nagy szerelem története. Központi alakja az eszményített, igazi „édes kis párizsi nő”, akinek törékenysége és látszólagos naivitása mögött fölsejlik a tragikus, mélyen érző kisember sorsa. A habkönnyűnek és a fájdalmasan mélynek mesteri ötvözete ez a regény, amelyet a szerző maga illusztrált elegáns - ma újra divatos! - lendületes rajzaival.
"Szegénynek lenni és fiatalnak - ráadásul Párizsban!" - sóhajtanak föl Vaszary hősei a „Ketten Párizs ellen” című könyvben a világ, legalábbis a nyugati világ akkori kulturális fővárosában. Mert Párizs mindent el tud fogadni a külfölditől, csak azt nem, ha pénztelen. A két bohó ifjú "különös kényszerítő körülmények hatására" egyszer csak Párizs felé robog - Bécs helyett. Zsebükben ugyan ott lapul egy gyorsan összeírt hasznos szavak gyűjteménye, lévén egyikük sem beszél franciául, de sajnos már az első szónál elcsúszott a magyar jelentés egy sorral lejjebb, így aztán tudnak bizonyos szavakat, de hogy azok mit jelentenek, arról már gőzük sincs. Párizsban az is kiderül, hogy az általuk betanult mondatok némelyikét hallván meglehetősen durván reagálnak a franciák. Vannak új kísérleteik is: a bátyó megtanulja a hímnemű szavakat, öcsi a nőnemű szavakat. Persze a szótáríró elfelejtette odaírni a névelőt, így aztán a sok „la” meg „le” mind összekeveredett. Ahogyan a nemek is Párizsban. Szóval megérkeznek ebbe az óriási, irántuk teljesen közömbös városba, amely félelmetes gyorsasággal nyeli el a szüleiktől Bécsre méretezett kirándulópénzüket. És aztán jönnek a kalandok...
Remek könyv – mondják, akik olvasták. Nekem még nem sikerült beszereznem.
Vaszary Gábor forgatókönyvírónak is nagyszerű. Az ő nevéhez fűződik a már említett Monpti, Egy éjszaka Erdélyben, Az ördög nem alszik, Végre, Mámi, és még hosszan sorolhatnánk bohózatait, elbeszéléseit is.
Vaszary Gábor 1941-ben megjelent regénye, a Tavaszi eső, akárcsak a Tavaszi zápor, egy első szerelem története, amelybe az ember belehal. Vaszary műve regényirodalmunkban, a Halálos tavasz mellett, sőt, a Zilahy regényénél több költőiséggel és temperamentummal képviseli egy újszentimentális irány útkeresését. A tragikus románc műfajának talán legszebb magyar alkotása ez.
Annak idején, amikor megjelent, tizennégyezer példányban fogyott el Vaszary Gábor első regénye, a Monpti. Magyar viszonylatban ez szinte példátlan sikernek számított. A második regény, az „Ő" ugyancsak rekordsikert ért el. Mindenfajta olvasót megkapott ennek az újonnan feltűnt, írónak friss hangja, franciás könnyed finomsága, üde humora. De a fiatálság bája, a tavasz levegője dominál Vaszary Gábor mindén írásában.

”Amit eddig írtam, azzal egyáltalán nem vagyok megelégedve - mondja a festőművészből lett író -, eddig még csak próbálgattam ezt az új hangszert, amellyel nem régen játszom. Még nem tekintem magam írónak, mert még nem ismerem eléggé a szerszámot, amivel dolgozom. Még elvisz a tollam… Tisztában voltam azzal, hogy a mai olvasóközönségben furcsán keveredik a cinizmus a szentimentalizmussal, ennélfogva az ilyen összetételű írás fogja meg. A siker igazolta ezt a feltételezést. De most már jóval többet akarok, mint közönségsikert. Legnagyobb vágyam olyan regényt írni, amelyben nem történik semmi, mert ez az igazi művészet. Nem a téma a fontos, hanem a megírás. Előzőleg cikkeket írtam már, Miklós Andor ösztönzésére. Ezek a cikkek tulajdonképpen a rajzaimat kísérő szövegek voltak. Ahhoz mindig lusta voltam, hogy riportra járjak, inkább kitaláltam hát dolgokat és ezeket rajzoltam meg, ezekről írtam. Lusta vagyok, de Párizsban mégis rettenetes tempóban kellett dolgoznom, hogy a nagy versenyből ki ne essek. Egészen hihetetlen méretű a verseny és a gyorsaság odakinn. Például amikor Anatole France haldoklott, nagyon ambicionáltam, hogy én legyek az első, aki a halálos ágyáról készült rajzzal jelentkezik. Bejutni persze lehetetlen volt a nagybeteghez. Kitapasztaltam hát a háza alaprajzát, kiókumláltam, hogy a szoba melyik részén áll az ágya és miután a fejét jól ismertem, lerajzoltam - elképzelésből. Alighogy az első különkiadás hírül adta a halálát, rohantam a halott írót ábrázoló rajzommal a Matin-hez. Azzal fogadtak, hogy - elkéstem. Módfelett bosszantott a dolog. Gondoltam, majd helyrehozom a dolgot a temetésnél: a Szajna-parti térségen, ahonnan temették, előre elkészítettem a rajzot és a temetés megkezdésének első pillanatában már bekopogtam rajzommal a Matinhez. Megint későn érkeztem... Én tulajdonképpen lustaságból lettem festővé. Unokabátyám festőiskolába járt és láttam, hogy nem kell könyveket cipelnie - ez tette számomra szimpatikussá ezt a pályát... Az idők folyamán több mesterségbe belekóstoltam, de egyiket sem érzem az igazinak. Az a terrénum, ahol maradéktalanul tudnám érvényesíteni a tehetségemet, úgy érzem, a színpad volna. Színésztehetségem a legerősebb. Színész szeretnék lenni. Mégpedig nem is főszerepekre vágyom, hanem olyanféle alakításokra, ahol úgyszólván szerep nélkül kell játszani. Ahol egy-egy gesztussal lehet kifejezni egy egész embert.
Gyerekkoromban már játszottam színpadon. Nyolc-tíz éves gyerekek voltunk, amikor egyszer jótékony célú előadást tartottak a Várszínházban. Apámnak kellett volna a darabot írnia, amelynek szereplői két testvérem - Piri és János - meg én voltunk. Apám a legnagyobb, a legnagyszerűbb ember volt, akit valaha ismertem. Égvilágon mindenhez értett. Mi csak töredékei vagyunk. Ezt csak közbevetőleg említem. Visszatérve a várszínházi előadásra, az történt, hogy apám, sokféle elfoglaltsága miatt nem ért rá a darabot megírni. Ehelyett - elmesélte nekünk. És mi - nyolc-tíz esztendős gyerekek -- ezen az alapon hibátlanul eljátszottuk.
A tehetség tulajdonképpen olyasvalami, amit bármilyen formában ki lehet hozni, csak a mesterségrészét kell megtanulnia különböző művészetéknek. Ezt a megtanult mesterséget aztán persze el kell felejteni, ahhoz, hogy az ember tökéleteset alkothasson. Kétségtélen, hogy minden igazán tehetséges ember számtalan irányban tudja a tehetségét érvényesíteni. Piri például nemcsak a színpadon elsőrangú, hanem a képzőművészet vagy az irodalom terén is elsőrangút tudna produkálni. A művészet: kifejezés, ha az igazi művész több eszközt kipróbál, mert tudni akarja, melyikkel mit lehet kifejezni.
Az író, ha festőszemmel is néz egyidejűleg - könnyebben, jobban meglátja a dolgokat. Aztán meg több szempontból izgatja az embert a probléma, amely így többrétűvé lesz. Másrészt meg hátrányos, mert aki fest is, meg ír is: nem képes egy irányba összpontosítani figyelmét és fantáziáját. Viszont előny abból a szempontból, hogy az ember kerüli a banalitást, mert több oldalról látja a dolgokat. Aki többféle formában tudja magát kifejezni, az tisztában van azzal, hogy csak a kifejezés módja a fontos és nem maga a téma. Adva van például egy csendélet: pohár víz, kenyér, tányér. Tíz piktor nekiül, hogy megfesse. A valóságban nem érdekes, nem mond semmit ez a csendélet, de a tíz képen tíz különböző jelentőséget kap.
A fantázia világa sokkal ingerlőbb, mint a valóság, sokkal jobban érdekel, és sokkal többet lehet belőle kihozni, mert nincs kötöttség. A következő regényeimben csak elképzelt történeteket írok majd meg és eltávolodom az élménytől. Általában az a felfogás, hogy az élményt, a valóságot könnyebb megírni. Ez súlyos tévedés. Az átélések megírása olyan, mint a kútforrás: száz vödör piszkos vizet kell kimeregetni, mire az ember tiszta vízre bukkan.
Írásaimnak fő témája a nő. A párizsi nő. Viszont szörnyű rossz véleményem van a nőkről, ám borzasztóan érdekel mindaz, ami a nőkkel kapcsolatos. Még legalább három-négy könyvem róluk szól majd, kizárólag nőkről. A nő a legőszintébb lény és egyáltalán nem komplikált. Csak tudni kell, hogy mindig úgy cselekszik, ahogyan érez. Nem befolyásolja a józan ész, csak a szív. Mindig pillanatnyi érzései után megy, ezért őszinte akkor is, amikor a látszat szerint - hazudik. Ezért van tele minden nő élete, "kis őrültségekkel", ahogyan a franciák mondják. A nagy és kis eseményeknek, az életnek középpontjában mindig a nő van. A nő és a szerelem. Az a legnagyobb hiba, hogy az embereket nem tanítják meg a szerelemre. Megtanuljuk, hogy ünnepélyes alkalmakra sötét ruhát kell felvenni, hogy nem illik orrot piszkálni és megtanulunk más ezer apró haszontalanságot, de nem tanítanak arra, hogyan kell szeretni. Pedig ez a legfontosabb és sokkal kevesebb boldogtalan ember járkálna a világban, ha ezt mindenki megtanulná.
A párizsi nőnek is az adja meg nagy fölényét minden egyébfajta nő fölött, hogy művésziesen tudja a szerelmet „tálalni". Ebben a „tálalásban" érvényesíti elsősorban világhírű charme-ját. Ez pedig rendkívül fontos. Olyan különbség, mintha valaki papírról enné a hurkát-kolbászt, vagy pedig finom damasztabroszon, csillogó kristályok és ezüstök között fogyasztaná el ugyanazt. Más íze van az ételnek ilyen keretben és lényegesen nagyobb gusztussal eszi az ember. A párizsi nő szerelme azért a legkülönb, mert a legváltozatosabb. Ez az asszonytípus ért a legjobban a férfi megtartásához. Meghódítani a férfit más nő is tudja, de a férfi szerelmét változatlan lángolásban megtartani: ez a párizsi nő specialitása.
A nő a legérdekesebb tanulmány, de az úgynevezett nagy nőhódítók nem ismerhetik a nőt igazán. Aki mindennap mást szeret, az nem ismerheti meg egyiket sem. És a Casanovák mellett nem is lehet boldog a nő, mert az együttlétnek, huzamosabb ideje kell ahhoz, hogy két ember között a gátlások felszabaduljanak, és kölcsönösen rájöjjenek egymás ízére. Casanova csak csalódást okozhat. Hódításának titka pedig a nimbusza és az, hogy minden nő - fél a botránytól. De futó szerelem nem adhat boldogságot, mint ahogy járatlan úton nem lehet kihozni a kocsi egész teljesítőképességét... „ – nyilatkozta Vaszary Gábor mindezt 1935-ben egy újságírónak.
Ma leginkább csak Antikváriumokban juthatunk egy-egy Vaszary könyvhöz - és ha ez sikerül, legyünk nagyon elégedettek, örüljünk módfelett.
Valahogy a mai könyvkiadók elfelejtkeznek erről a nagyszerű íróról. Ezért aztán csak üdvözölni tudom kitörő örömmel a Helikon Kiadó felismerését: az effajta könyvre itt, és most szükség van.
Talán ez a kis írás segít, hogy belépve kedvenc Antikváriumunkba, vagy könyesboltunkba – tudjuk, hogy mit keressünk a polcokon.