Véget ért egy esztendő… kezdhetném amolyan közhelyes ürességgel, de nemcsak az elrohanó életemet sirathatnám el, hanem a nemzet egy esztendejét, amelybe annyi baj és fájdalom vegyült.

Beszélhetnék a saját életemről, de arra ott vannak a versek. A lélek balga fényűzései, ahogy a Költő írta egy éjszakába süppedő estben.

Beszélhetnénk sikerekről, de bármerre kereshetjük, nincsenek. Beszélhetnék jókedvről és bőségről, de a jókedv elveszett, a bőség is csak illúzió.

„Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban”

- írja a Költő több mint másfél évszázaddal ezelőtt. És valóban: háborúnak nevezett népirtás folyik a Gázai övezetben, ahol az őslakosság „kőbaltával” harcol az amerikai háborús csúcstechnológiával felvértezett embertelenség ellen. Sokan legyintenek rá, hogy ez nem a mi háborúnk. Pedig a modernkor összes háborúja az egész emberiségé az egyetemes etika és erkölcs nevében. És a tőzsde láncán rángatott világ láncainak okán is.

Így indul az újesztendő, Gázában a légvédelmi rakéták, a robbanások, a halálhörgés és anyák sikolyának fortissimójával, míg Bécsben a világzenévé alacsonyított – a Karajan-éra alatt - egykor szebb napokat megélt újévi koncert disszonáns hangjaival.

És vajon mi értelme van újra a nemzet sorsa felett siránkoznom, mikor a szilveszteri hangulat rikácsol bele ebbe a dermesztő napestbe?

Aztán Vörösmarty jut az eszembe, egy könyvtárnyi bölcselet egyetlen költeményben a hazáról és az emberiségről. Egy írástudónak pedig kötelessége a hazáról, az emberiségről és az Istenről beszélnie különösen akkor, ha képtelen versbe szedni a létezés legmagasztosabb fogalmait.

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!”

Így ír a Költő, s nekem kötelességem számot vetni a legalsó pórról, ha az a hazám fia, s a fajtám fájáról ébredt a jelenbe.

Mert az érzem, hogy a legalsó pór maga van, hisz elvették tőle az iskoláját, vasútját, orvosi rendelőjét, postáját. Szinte mindent, csak az életét hagyták meg, hogy még alsóbb legyen ebben is, mint volt egy esztendővel ezelőtt.

Olvasom a statisztikákat, s egy újabb Cegléd nagyságú várossal lettünk kevesebbek, miközben a költségvetésben nagyobb összeg jut az abortuszműtétek elvégzésére, mint 2008-ban.

Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.

Keresem a számos milliókat, a félelembe süppedt vidéket, kiktől az utolsó uborkáját is ellopják…

Bárcsak védhetném őket, de még szavam sincs rá, hiszen ma már a szavak is betiltatnak. Pedig mennyire hiszek a „minden magyar felelős minden magyarért" Szabó Dezső-i gondolatban, bár ma ezt is ugyanúgy bűn kiejtenem, ahogy bűn Szabó Dezsőre hivatkoznom.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, a mit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Hiszen rakja ez a nép, de senkinek nem kell mindez. Vagy ha kell, azt is ellopják, elrabolják… Még akkor sem, ha Bábel épülhetne belőle. Talán éppen az a cél, hogy ne épüljön Bábel, hiszen ma egy új istentelenség bűze rohaszt szét minden ideált. Félő, hogy a sors Herdernek ad igazat, s e nemzet eltűnik a történelem avítt cirkuszából, ahol a bohócok és artisták ugyanarra az üres rigmusokra rángnak, mint száz vagy ezer évvel ezelőttön.

Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal.

Megyünk és menekülünk. Orvosaink, mérnökeink, művészeink vagy két kezük erejéből az egész világot maga mögött hagyó hangyaszorgalmú emberek ezerszámra hagyják itt a hazát egy jobb élet reményében, de inkább egy tisztesebb megbecsülésért.

Tűrünk és tanulunk. Tűrjük a nyomort, a megaláztatást, de nem tanulunk saját sorsunkból. Ezzel szemben oktat bennünket a kétes értékű médium kétségtelenül tehetségtelen percemberkék tetteire, alpári és nyomasztó módon üres hitványságaira.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, melly ég felé viszen,
S mi a helyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Oh, a Te próféta lelked… Hát még mindig itt járunk százhatvanöt esztendővel e sorok után. És százhatvanöt évvel ezelőtt az akkori posvány iszapja mennyivel több volt, mint ma az, amire ráfogják, hogy ez kérem a modern kultúra, a modern erkölcs, a modern hit.

Láttam Párizst és Velencét, jártam egy letűnt Görögország egykor fenséges épületeit. De onnan is hazavágytam, s szinte nem volt egy pillanat, mikor örömmel feledkezhettem volna bele a párizsi alkonyok muzsikás forgatagába, a Luxembourg-kert gyönyörűen giccses alléiba, a görög tenger varázsos mormogásába. Mert amíg boldogtalan a nemzet, lehet-e boldog a nemzet fia? Nagy ráébredés ez a magyar sors örökül hagyott kárhozatában. Egy Másik Költő a nemzethalál utolsó fázisában így írt:

„…Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!”

Kiválasztottnak éreztem magam a görög, francia vagy olasz éjszakában, hogy ezt érzem. Boldog voltam, hogy bennem is összerándult a szív, ahogy Adyban és Dsidában, hogy részese lehettem annak, amit ama nagyok átéltek.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!

Újra írhatnám ezt az átformált hamleti feljajdulást: Oh a Te prófétai lelked! Hisz ebben él és sodródik a nemzet, a semmi árjában. S ami akkor talán látomás volt, ma konok valóság, melyet a jövőkor embere magának sirat majd vissza egy másik újév küszöbén.

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

Shelley írta, hogy a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Sohasem voltak azok, feleljük rá némi szkepticizmussal, s renyhe mozdulattal lökjük arrébb a könyveket. Hisz bármit olvasunk, azok csak sanyarú sorsot jövendölő próféciák.

Jókedvvel, bőséggel…

Mi is a jókedv? Nem a külföldről importált duhaj orgia, hanem az a csendes öröm, amelyet a terített asztal és a jó termés áldása ad a szívnek. S a bőség az aranyló mezők, a természetes állati szaporulat, mely egykor fél tucat országot képes volt eltartani.

Ma koldussá aljasított nép tengődik a királyi hunok, a magyar vérű és beszédű avarok és Árpád törzsének székhelyén.

A kereskedelmi tévékkel kocsmát nyitott saját otthonában, ahol a legbódítóbb hamis italokkal mérgezi magát, miután a külvárosi kocsmából kitiltották az üres zsebei miatt. Olvasni és beszélni elfelejtett; ha szól, dadog. De a legszomorúbb, hogy elveszett a „józan paraszti ész”, ami megérezte mindig az idegent, a selejtest, az alattomost.

... Tengünk, mint az állat,
Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
Messze elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
Élni nem tudunk és halni nem merünk.

Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó könyvében a legelső szám.
S most leghátul állunk semmit nem jelentve...
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
Most arcul csapkodnak... szégyen rád, hazám!

Mintha a négy évvel ezelőtti gazdasági és társadalmi diagnózist olvasnánk versbe szedve, pedig mindez „csak” Petőfi harcra hívó szózata egy jobb és erősebb magyarságnak.

És az aktuális szociológiáért csak az örök aktuális Adyt kell idéznem, s ím, itt a jelenkor:

„Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek
Gúnnyal, szabadon,
Mi bennem gyült, mindenkié.
A vagyon.”

És a jövő?

2009 van. Ki tudja, hanyadik utolsó év, amit ki kell bírnunk, s akkor majd jöhet a jókedv, bőség.

Én hiszek a jókedv és bőség filozófiájában. Miért ne hinnék Kölcsey imájának, ha egy tiszta és bölcs nemzet fohászkodik az Istenhez, akkor az teljesül. De van-e a magyarban még tisztaság és bölcsesség...? Nem lettünk-e ma mi is a pórnépnél is aljasabbak; ócska újságokkal és még ócskább tévépótlékokkal beszennyezettebbek és elbutítottabbak...?

Hiszen 2008-ban kordonok mögé zárták az ünnepeinket, idegen csizmák rugdalták a Felvidéken a magyart magyarságáért, idegen öklök pofoztak Délvidéken és Erdélyben, s idegenek veszik el a kultúránkat és a pénzünket ebben az ezerszer is megalázott Kismagyarországban.

2009 van. Talán egy újabb év, mellyel közelebb kerülünk Harsányi Lajos papköltőnk sötét víziójához…

„A szürke rém: a közöny ellen

Ha mind össze nem fogunk,

A Tisza mellől egyszer csak majd

Mi magyarok is – elfogyunk.”