77. Novalis és a német romantika költői

Novalis és a jénai költők művészete ma olybá tűnik, mint egy misztikus és elborzasztó mesekönyv, melynek fellapozásakor a halál édes levegője szállna az arcunkba.
Novalis huszonkilenc rövid és fájdalmas esztendő után sírba vitte nagyszerű költészetének lehetőségét. Ami itt maradt, csupa töredék, egy lángelme fájdalmasan elszórt igéi.
Novalis-szal kezdődik el az új német katolicizmushoz és pietizmushoz való visszatalálás. Sophie von Kühnnek, tizenhétévesen elveszített menyasszonyának halála sápadt és konokmód elvágyóvá tették ezt a törékeny költőt, aki az ásványokhoz menekült, az anyagba alászálltat az anyag megszállottan céltalan kutatásával kereste, majd amikor ismét szerelmes lesz, váratlanul meghal.
Egész élete egy szelíd és észrevétlen lobbanás volt, s maradt utána az a hatalmas éj, melyről csodálatos himnuszai szólnak.

Verseiben az olvasó önkéntelenül is a halálvágyának hatása alá kerül. Mert ez a halálvágy nagyon messze áll Rilke, Trakl vagy Böcklin festményeinek iszonyú halálmániájától.
Novalis-nál a halál a nagy egyesülés, belemerülés a végtelen éjszaka óceánjába.

Johann Ludvig Tieck költészete csupa halovány fény, zene; a csillagos égbolt, az őszi és tavaszi tájak fuvolahangú muzsikája. Egész költészete tele van egy sajátosan átromantizált szinesztéziák tömegével, a színek énekelnek, a hangok felizzanak, a látomások sejtelmes ritmusa fehéren dereng. Igazi romantikus, aki ma már kevesen méltányolnak.

Wilhelm Heinrich Wackenroder is nagyon fiatalon halt meg, abban az értelemben romantikus volt, hogy őt is meghatotta az esteli hold ezüst zenéje, a csipkésen finom költészet, s a középkor gótikus fensége. Nem lírikus, de lírikus alkat, akinek paradoxmódon prózájában a költészet intenzív átélés.

Clemens Brentano az egyik legjelentősebb romantikus. Meséivel hódította meg a világot, s jelentőségét az adja, hogy a germán lélek telítődik a latinság forró melankóliáival és tünékeny impresszióival, versei telve vannak nappal, holddal, csillagokkal, a levegőn átszüremkedő aranyos derengéssel, gyönyörű víztükrökkel, lányokkal és szerelemmel.

Karoline von Gründerode költőnő huszanhatévesen szerelmi bánatában öngyilkos lett. Az egyik legtisztább romantikus egyéniség. Verseiben az összes romantikus kellék és díszlet jelen van, mégsem érezzük kimódoltnak vagy közhelyesnek, mert annyi nemes és megejtő női eleganciával ír a nagy és reménytelen szerelemről, hogy az ámulat mellett az együttérzést is könnyedén megkapja az olvasóitól.

Küzdelmes és kevés boldogtalanságban fogant életet és költészetet hagy maga után Ludwig Achim von Arnim, a nagy dalköltő és népdalgyűjtő. Legnagyobb tette a Fiú csodakürtjének gyűjteményes kiadása volt Brentanóval, akihez nemcsak hivatástudata kötözte össze, hanem Brentano húga iránt érzett szerelme. Később kapcsolatuk elhidegült, Arnim barátot és szerelmet vesztetten keres új életet magának, majd katonaként a franciák ellen harcolt.
Komoly és alapos tudós volt, verseiben is érződik a nagy stiliszta és a gondos könyvember kimért és nemes indulata. A természettudósnak indult Arnim legnagyobb erénye a pontosság. Nem aranypárájú álomvilágot teremt, hanem a színtiszta formák mohó pátoszával alkot.Versei semmivel sem különböznek a többi romantikus témaválasztásától, de Arnim férfiasabb és kevésbé szentimentális…

Joseph Karl Benedikt von Eichendorff porosz katonatiszt és egy mélyen katolikus hitű bárónő gyermeke, a legtisztább izzású heidelbergi, aki ifjúságát maga mögött hagyva Itáliába megy, mint annak idején Goethe, majd később Byron, Shelley, Keats, Andersen és Ibsen.
De mint ifjú, ő a legőszintébb és legeredetibb, az erdők zenéjének meghallója, ő is a csillagos ég és a lombok zúgásának dalnoka, holdfényes éjszakák és ezüsttükrű folyók partjainak vándora.
A legigazabb abban az értelemben, hogy a német romantika valódi otthona az erdő.

Ludwig Uhland a legjelentősebb német balladaköltő, talán csak Schiller és Goethe ér fel hozzá. Ugyanakkor a német hősi mondák nagy feltámasztója, Wagnert előlegezi meg a misztikus múlt imádatában. Versei sziklaoromszerű magasságúak és megközelíthetetlenek. Ugyanakkor tavaszi dalai kisigényű költemények a romantika megejtő bájával.

Friedrich Rückertet és August Graf von Platen Hallermündét együtt emlegeti az irodalomtörténet, a beidermeier legnagyobb költői voltak, igazi virtuózok, legendás verselők, kik annyi versmértéket alkalmaztak, mint az egész német költészet együttvéve. Rückert orientalisztikát és filológiát tanul, s a kelet nagy csodálójaként nemcsak szanszkrit, arab és perzsa költőket fordít, hanem versformáikat alkalmazza a német költészetben is. Tanáros pontossággal ír, maga is testileg gyenge, poroszos és akkurátus könyvember, gimnáziumi tanár.
Hosszú életében berlini professzorságig viszi, a német nyelv autonóm művelője. Gyermekgyászdalaiban ő is megmutatja az élet sötétebbik oldalát, végzetességét.
Platen inkább antikizáló mindannak ellenére, hogy formatökéletességében a keleti versformákat is műveli. Heinével szembekerül, és sikerrel védi a német nyelv becsületét. Erőteljes egyéniség, igazi férfias költő annak ellenére, hogy lelki kisiklása költészetében is nyomot hagyott.

Anna Ludovica Freiin von Droste zu Hülshoff nagy, katolikus költőnő. Koraszülöttként jön a világra, s emiatt egész életében gyenge és beteges. Legendás rövidlátása miatt egész világa a romantikus panteizmus sajátos vállfaja. Mivel nem iskolázott költő, s nincsenek irodalmi elődei, ezért az erdőzsongás, csillagragyogás és holdfény helyett  egy új világot fedez fel, az apró dolgok és jelenségek világát. Különös betegsége által megjelennek előtte a tavak apró élőlényei, a föld ezernyi populációja, a remegő levegő sodródó élőlényei.Mély vallásosságát felborzolják a modern koreszmék, de megmarad vallásos költőnek, katolicizmusába némi spiritualizmus is vegyül. Végzetes szerelme egy nálánál sokkal fiatalabb költő iránt végleg visszavonulásra késztette.

Végére hagytuk Eduard Mörikét…
Egy orvos és egy papleány szerelméből fogant, igazi klasszikus műveltségű költő. Maria Meyer iránti végletes szerelme végzetes is volt, s még jobban elmélyítette Mörike belső válságát. Egész életében kételkedett saját költészetében, ugyanakkor a költészet utáni vágya eltérítette attól, hogy egy unalmas falusi lelkész legyen belőle.
Hét évtizednyi életében szorongás, szegénység, sikertelen egyházi pálya, megnemértettség, valamint az öreg és őrült Hölderlinnel való találkozása miatti örökös bizonytalanság jellemzi. Prózában és költészetében egyaránt magasrendű, akihez az újabb nemzedék már elzarándokol. Sikertelen házassága végleg elmagányosítja.
Mörike a kötet legnagyobb költője, Novalis töredékes lírájánál is jóval magasabbrendű költészetet alkot. Minden tud a lélek tájairól, világában semmi realisztikus nincs, szelleme egész világokat teremt.

                                                      Achim von Arnim


78. A francia romantika költői

Alphonse de Lamartine a legnépszerűbb és a legnagyobb romantikus Hugót leszámítva. A magyar költők, különösen Petőfi tanul sokat tőle, bár ő is inkább a történelemszemléletét.
Költői tűnődéseiben a tájszerelem és a vallásos hit misztikus látomássá mélyül és magasodik.
Saját korában minden romantikus érzelmű ember tőle tanulta az emlékezés és az elvágyódás végletes igéit, az ő szemén keresztül látott az óceánra, az aranyló ősz végtelen tájaira, s leginkább az ő szívével élte meg a szerelem és a vágy misztikusan nagy érzéseit.

Alfred de Vigny az egyik legzárkózottabb költője a francia irodalomnak. Megközelíthetetlen, rideg és zord egyénisége, barátságtalansága és robosztus költészete szöges ellentéte Lamartine pompázatos és elomló lírai hömpölygésének.
A Farkas halála című versében mindent elmond a lélek gyötrelmeiről, a halál fennkölt nagyságáról. Műve arról szól, hogy a halál büszke megélése hitelesíti az ember életét.
Másik nagy versében, az Olajfák hegyén című bibliai költeményében is ott van a „…halj meg szótlanul…”-érzés, az Isten nagy hallgatása.
Szívesen választ bibliai témákat Mózestől Sámsonig, s mindegyikben az a gőgös indulat mordul, mely Vigniy sajátja volt, a sztoikus és fájdalmas világlátás, melyben a lázadás is gőgből támad, s nem forradalmi indulatból…

Gérard de Nerval a francia költészet egyik legtragikusabb alakja, akinek leghíresebb verse Une allée du Luxembourg a lemondás szépségét mutatja meg a legegyszerűbb szavakkal.
Vad és szorongó életét a Rue de la Vieille-Lanterne egyik csatornarúdján végzi, önkezűleg vet véget dorbézolásoktól, megkeseredésektől és bebörtönzésektől terhes életének.
A szonettköltészet mestere volt, ugyanakkor jelentékeny, és sokszor zseniális műfordító. Ő is megírja az Olajfák hegyén járó Krisztus kegyelemben fogant iszonyát. Egész költészetét áthatja az antikvitás és a romanticizmus különös kettőssége. Ezért olyan pasztellszerűek a versei.

Alfred de Musset a leghírhedtebb egyéniség. Nem olyan előkelő, mint Vigny, de ambiciózus, gyorsan változó, vibráló lélek. Versei ma már nem hatnak, a franciák is könnyedebb egyfelvonásosait szeretik. Leghíresebb műve az Éjszakák versciklus, melynek nincs megfelelő magyar fordítása, s melyet ahhoz a George Sandhoz írt, akivel egész Európát megbotránkoztatták. Az Éjszakákban ott van Sandhoz fűződő nagy szerelme, ez a fülledt és nyugtalan érzés és érzékiség, mely lobogás volt és zsörtölődő szenvedély.
Musset tele van intelmekkel és életbölcselettel, s benne is ott van az a sztoicizmus, mely ellenhatása a katolikus irány előretörésének.