Látom, mint gyötri az alkony homálya az élet festette színes képeket. Torz árnyak jutnak bús, rideg halálba: alig születtek, s máris mind elveszett.
A maszk lehull, szemnek szörnyű látnia: félsz, kétség, járvány, s csupán szégyen,
marad. Emberlét: hőst nem szülő tragédia, sírokban hullák játszotta rossz darab.
S engem már undorít e porladó lét, maradjak mégis, Sorsom úgy akarja, színésznek itt, ki tudja is szövegét, űz, kényszerít, s kétségbe ejt unalma.
Confiteor
Die bunten Bilder, die das Leben malt
Seh' ich umdüstert nur von Dämmerungen,
Wie kraus verzerrte Schatten, trüb und kalt,
Die kaum geboren schon der Tod bezwungen.
Und da von jedem Ding die Maske fiel,
Seh' ich nur Angst, Verzweiflung, Schmach und Seuchen,
Der Menschheit heldenloses Trauerspiel,
Ein schlechtes Stück, gespielt auf Gräbern, Leichen.
Mich ekelt dieses wüste Traumgesicht.
Doch will ein Machtgebot, daß ich verweile,
Ein Komödiant, der seine Rolle spricht,
Gezwungen, voll Verzweiflung – Langeweile!
|