IV.

Háború jött, nagy háború,
örvendett a sátán:
halottak és sebesültek
egymás hegyén-hátán.
Néha majdnem megőrültem
rengeteg vér láttán.

Egy nap aztán harcoltam is,
mert jött az ellenség,
erdő zúgott körülöttünk
előttünk aknás rét;
mint az állat a csapdánál
úgy néztem szerteszét.

Nagyon halkan závár kattan,
s a sűrű bokron át,
csövet láttam haloványan
s emeltem a puskát:
Én Istenem! Agyonlőttem
egy orosz katonát.

Lélegzete már elillant,
a szeme megfagyott:
letérdeltem feje mellé,
s láttam, hogy már halott.
fiatal volt, úgy sajnáltam:
magamat láttam ott.

Szegény ember volt úgy, mint én,
és tán volt családja,
vályogháza, egy kis földje,
kicsi Andriskája,
Anikója is volt talán,
aki hazavárja.

Gránát robbant, vad tűz lobbant,
Istenem, de féltem!
Minden egyes pillanatban
azt hittem, hogy végem!
Mondták nekem: „Bátor legény!”
- Azóta sem értem.

Hátráltunk és visszamentünk
a hegyeink mögé:
védtük hazánk s lőttünk vakon
a szovjetek közé.
Ám a gonosz győzött s így lett
Erdély az ördögé.