Éjfél van: a nyüzsgő lelkek elpihentek,

s mint az álmodó tenger: mély a csend,

a bűvölet a megfáradt világra lebbent,

mézízű kedvesem, csak én vigyázlak ébren.

Most lényed finoman hangolt húrja

nem pendül zordan a remegő gondokra,

csak fény van, fény mindenhol és glória

mely nemes, hű szívedből szökkent,

mit ámulva csodálok! Vagyok szerelmes lélek,

örömtől zengő, lázbeszédű, szenvedélyes

szavakkal téged hívlak, te unhatatlan kedves,

a világmindenségen számomra legszebb.

Tündérmeséket idéző szerelmed

a puszta sivatagot is ligetekkel szenteli meg,

és amint édes hangod engem meglelt,

bolond gyávaságom hirtelen köddé lett,

sebeim enyhültek, lelkemből a kín kiszállt.

Egyetlenem, szelíden uralkodsz életem felett,

és több vagy nekem, mint a bűntelen virág.

És ha tudnád, ó Istenem, mily tömérdek

édes jelző jut eszembe rólad! Végtelen színei

köréd fonják az áldó nap áttetsző fényeit,

vezényelhet engem akár száz önző, vak érdek.

Örömmel és büszkeséggel töltöd el szívemet,

hol azelőtt csak bánat és homály rejtezett,

s most ugyanonnan nyugalom árad, lélegzem,

hisz oly nagyon szeretlek kedvesem,

te vagy egyszerre életem és a végzetem,

szebb vagy mint azt bárki elképzelte,

s én az istenfélő áhítatban egyre csak csodállak,

új erőt ad drága hangod lágy suttogása,

a gyönyörűség, mely akár az ezüst, cseng.

A halhatatlanok irigyek, bárhogy van is,

pedig ők mind-mind a szerencsének fiai,

de rám joggal féltékenyek, hisz igazi

fogvatartóim mennyei-szép szemeid,

a szerelemre buzdítók, és az enyémmel

ölelkezve zavarba ejt azoknak szépsége.

És mikor szűzies, lágy ajkad félénken

fülembe suttogva megvallja édes,

hótiszta szerelmét, mit irántam érez:

hangod számomra egy sóhajtásnyi élet,

és ígéreted kitűntetés, drága gyönggyel ékes.

Hát tündökölj, te csodás nap,

mely szép vágyamnak koronát ad,

s már a gond messze elmarad!

Hogy maradéktalan az öröm,

már mindig társam a fényözön,

ezentúl arany csillan a kövön,

bánatom héját örökre föltöröm!

Talán most alszol, és álom csiklandja

puha karjaidat a mély nyugalomban,

s közben halkan, nagyon halkan

szívünket halljuk, együtt dobban.

A szándékot Isten teremtette,

a legtisztább vonzás keltette életre,

ugye érzed, ez a szerelmek legszebbje;

most pihenj hát, te pompás lélek,

merülj alá álmaid mély tengerébe,

Levante-i szerelmem, érted égek.