Kripta. Kő hideg levegő. Villanyt gyújtunk. Ketten megyünk le. Az Asszony, ki rég temette ide gyermekét, és én. Serceg a gyufa. Megtöri a csendet.Gyertyafényben látom a márványba vésett betűket.  Ilonka.

Állunk. Az Anya ajka mozog. Imát mond vagy magában beszél? Nem tudom, de ezt hallom én:

" Elestél - felemeltelek. Elbújtál - megtaláltalak. Tanultál - tanultam veled. Sírtál - szívemre hullott könnyed. Nevettél - hallom kacagásod. Beteg voltál - voltam ápolod, orvosságod. Megnőttél - nekem kislányom maradtál. Hamar meghaltál - utánad sikoltott a testem, azóta kereslek szüntelen, azóta hordalak magamban újra... Márvány a sírodon. Halottak napja - jaj nekem - csak ezt csókolom."

Állunk. Azután elhallgat az Anya. A fehér márványhoz hajol. Megcsókolja, gyöngéden simogatja, mintha gyermekének arca volna.

Elindulunk kifelé. A villanyt eloltjuk. A gyertyák maradnak. Még égnek, majd ellobbannak.

Csak a gyászoló szíve örökmécs, melyben  szeretett halottunkra elolthatatlan az emlékezés!