Bethlen István belső emigrációja, 1944. március-december

„…mert Magyarországnak Trianon óta csak egy célja lehetett az utolsó 25 évben, és lesz a jövőben is hosszú ideig, az, hogy darabokra vagdalt országunkat újból összefoltozzuk, és nemzetünk a Duna-medencében visszaszerezze az őt megillető súlyát és szerepét. Ennek útjában nem is a nagyhatalmak állanak, hanem a szomszédok; róluk tehát a szemét soha le ne vegye. Ezektől tekintetét ne hagyja sokára eltéríteni; semmiféle mellékvágányra, semmiféle körülmények között erőfeszítéseit lecsúszni ne hagyja; mert életével fizethet, ha egy pillanatra is megfeledkezik erről az egyedüli és legfőbb feladatáról.”(1))

            Amint tudjuk a tények, s köztük az emlékezet tényei is makacs dolgok. Függetlenek az azóta eltelt időtől, s társadalmi berendezkedéstől, az utókor véleményétől, vagy feledékeny közönyétől. Ez igaz volt, s igaz marad minden helyen és időben, s nálunk itt, Európa közepén ez fokozottan így van. Az első, hogy jelen pillanatban a ma regnáló hivatalos történetírásunk sem a Rubicont, sem a saját szocreál árnyékát nem lépte át, minden korszerűnek mondott politikaelméleti fejtegetés ellenére sem. Többek között ezért nem lehet a Horthy korszak (1919-1944), az okok és az előzmények nyilvánvaló ismerete ellenére sem történelmi evidencia, hanem folyamatos polémiák tárgya. Valószínűleg az 1940-1944 közötti időszak, a II. világháborúba való belesodródásunk, s azzal kapcsolatos rossz döntések, s a belőlük fakadó tragikus események is közrejátszathatnak ebben. Az objektív történelemszemlélet az adott korszak egészét vizsgálja, ok okozati szempontból helyezve górcső alá az eseményeket. Bethlen István tízéves miniszterelnöksége (1921-1931) is elvitathatatlan része ennek az időszaknak, de különös módon, soha nem is képezte vita tárgyát ennek máig ható jelentősége. Más társadalmi berendezkedés esetében a bethleni konszolidáció teljes folyamata, nem valósulhatott volna meg ilyen sikeresen. Amikor rólunk van szó, nem ártana úgy beszélnünk magunkról, ahogyan az, az igazságnak, s a tények ránk eső részének megfelel. Már legalább a harmadik történészgeneráció érződik a Ránki György és Karsai Elek nevével fémjelzett, a korábbi rendszerhez igazodó történelemszemlélet. Elég elolvasnunk az azóta a témában megjelent, s persze rendkívül népszerű munkákat, s rá kell döbbennünk, hogy a történészek nem áldozták fel magukat az igazság tényeinek. Sejthető, hogy a mindenkori történetírás, lévén rendszerfüggő, legjobb esetben is csak óvatoskodva közelíti azt a tárgyilagos nézőpontot, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy eljussunk az igazság ránk eső részéhez, többek között annak megértéséhez, hogy nálunk Trianon óta minden következmény. Az utána következő világ-változások, háborúk, forradalmak, leveretések, megtorlások, emigrációk, „konszolidációk”, rendszer és gengszterváltások álságos eseményei súlyos teherként nehezedtek ránk, „kalandvágyból” hazájukban maradó egyszerű emberekre, akik csupán élni, s boldogulni szerettek volna. Mindez súlyos sebeket ejtett a nemzet kollektív történelmi emlékezetén, s a lelkeken egyaránt. Mást tanítottak nekünk az iskolában, s másról beszéltek otthon a szüleim, a nagyszüleim, s a család idősebb barátai és ismerősei. A hatalmi tébolyban tobzódó politikai erőkkel szemben, szinte természetes módon alakultak ki a védekezési reflexek a túlélés érdekében, szinte már a történelmi tudathasadás határáig. Ebből fakadhat az az  évtizedek óta markánsan jelenlévő, folyamatos megfelelési kényszer, s az állandóan megnyilvánuló polkorrekt megnyilatkozási béklyó, amely szinte már lehetetlenné tette az oly makacs tények elfogadását, mint azt, hogy a Horthy-Bethlen-Klebelsberg korszak nélkül ma nem beszélhetnénk önálló magyar államiságról, oktatás és egészségügyről, szociális ellátórendszerről, működő gazdaságról, lelki-szellemi-politikai egységről; arról az időről, amikor még a morál politikai kategória volt; s Bethlen Istvánnak a mai napig tartó, vitathatatlan nemzetközi államférfiúi tekintélyéről sem eshet szó. Magyarország optimális esetben is a mai Pest megye határáig tartana, a román határ meg a Tisza vonaláig. Szerencsénkre, azokban a vészterhes időkben, rátermett és nemzetünk megmaradása mellett a végsőkig elkötelezett, becsületes, tehetséges, erős államférfiak kormányozták viharvert hajónkat. Hogy megmaradván még itt lehetünk, ezt nekik is köszönhetjük.

            Az a belülről kifelé építkező, a magyar szellem és lélek erejére és a megmaradt természeti erőforrásainkra alapozott, a nemzeti érdekeket végig szem előtt tartó, s azt nemzetközi kontextusba helyező, egységre alapozott politika kellett ahhoz, hogy a trianoni sokkból talpra álljon országunk, s ismét nemzetnek neveztessen. Ez a teljesítmény példátlan, s mind a mai napig utolérhetetlen a XX. századi magyar politikatörténetben. Olyan lényegi mozzanat, amikor a politika felnőtt a valóság adta létfeladatokhoz, s betöltötte eredeti szerepét, a közösség ügyeinek felelős intézését, amellyel megbízatott az emberek által. A Bethlen-kormány tízéves működése (1921-1931) ékesen bizonyítja a régi mondást, hogy egységben az erő, s ez a tíz esztendő valódi csapatmunka volt, a szó klasszikus értelmében is, mert ez említett időszak máig ható eredményei mögött, kivételesen hatékony kormányzati munka is állt. A politika volt az emberért, nem pedig fordítva.

            Bethlen István tízéves miniszterelnöksége alatt, és utána is szoros kapcsolatban maradt ezzel a valósággal, hiszen reálpolitikusként, s nemzete iránt elkötelezett magyar emberként ez vezette minden ténykedését, ez adta azt a szinte már emberfeletti munkabírást, amellyel éjt nappallá téve dolgozott a megmaradásunkért. Megőrizte higgadtságát, tisztánlátását, s önfegyelmét akkor is, amikor kormányfőként, s külügyminiszterként, pénzügyminiszterével, Kállay Tiborral 1924-ben, a 250 millió aranykoronás népszövetségi kölcsönről tárgyalt az illetékes nyugati vezetőkkel, mert tudta, hogy a gazdaság talpra állításához szükség van erre a támogatásra.

            Mint végzett jogász nagyon is tisztában volt a trianoni diktátum jogszerűtlenségével, hiszen „háború idején a jog és az igazság magyarázása az erősebb kezében van”(1), s ezért is tartotta szem előtt mindvégig a politikai revízió lehetőségét, mint oly alapvetést, amelyhez a mindenkori magyar vezetésnek következetesen tartania kell magát. Mindez logikusan következett a trianoni diktátumból. Valószínűleg a diktátum kiötlői, mind nyugaton, s keleten egyaránt, számoltak ennek lehetőségével. Ezzel kapcsolatban akár teljes terjedelmében idézhetnénk a híres, 1928. március 4-én elhangzott debreceni beszédét, amely egy reálpolitikus pontos, higgadt és következetes elemzése a legfontosabb kül- és belpolitikai kérdésekről. Álljon itt ebből egy jellemző gondolatmenet, amely szorosan kapcsolható a fenti sorokhoz.

            „Vagy irredenta-e az, ha mi a békerevíziót követeljük? Hiszen erre két jogcímünk is van. Az egyik maga a trianoni békeszerződés, a benne foglalt népszövetségi paktum 19. szakasza, amely módot ad arra, hogy bármely állam felvesse egyik vagy másik szerződés revízióját a Népszövetség előtt. A másik jogcím pedig a kísérőlevél, amellyel a békeszerződést átadták, s amely elismeri, hogyha nemzeti szempontból a határok megállapításánál igazságtalanságokat követtek el, azok ki fognak korrigáltatni. Két jogcímünk van tehát és pedig nemzetközi jogcímünk arra, hogy e kérdéssel foglalkozzunk, e kérdésekkel foglalkozni tehát nem irredentizmus.”(2)  

            Ez a következetesség jellemezte Bethlen egész közéleti tevékenységét, 1931-es lemondása után is. Bár kormányzati pozícióba többé nem került, parlamenti képviselőként, majd 1939-től felsőházi tagként, s Horthy egyik bizalmasaként továbbra is lényeges szerepet játszott a magyar politikai életben.   Az 1938-as, és 1940-es bécsi döntésekkel egyetértett, hiszen azok nemzeti érdekeinket szolgálták és összhangban voltak politikai revíziós törekvéseinkkel. Ebben az időszakban, az 1920-as években kialakított, s kisebb módosításokkal fenntartott állam és kormányzati rendszer, amely igen nagymértékben Bethlen elgondolásait tükrözte, még megtarthatta viszonylagosan szabad mozgásterét, bel- és külpolitikai függetlenségét. Még nem sodródtunk bele a háborúba, még nem köteleződtünk el senki mellett, még diplomáciai úton érvényesíthettük a saját érdekeinket, s megóvhattuk elért eredményeinket. Nem Bethlen Istvánon múlt, hogy a szerencse elpártolt tőlünk, s dolgaink végzetesen rossz irányba fordultak. Ő időben figyelmeztette az illetékes vezetőket, élükön a Kormányzóval, hogy maradjunk ki a háborúból, s ne köteleződjünk el a németek mellett, mert az számunkra semmi jót nem jelent. Ennek ellenére a magyar vezetés 1940. november 20-án csatlakozott az ugyanezen év szeptemberében létrejött háromhatalmi egyezményhez, a német-olasz-japán tengelyhez.

            „Olyan kis állam, mint Magyarország lehetőleg soha ne kössön nagyhatalmakkal olyan szövetséget, amelyből ismeretlen terjedelmű konfliktusok, előre nem látható és illimitált obligók származhatnak reá nézve, amelyekbe a legmesszebbmenő kötelezettségek magyarázhatók belé a terhére, és amely szembeállítja teljesen feleslegesen más nagyhatalmakkal, amelyekkel jó viszonyt fenntartani a legnagyobb érdeke. Magyarország a hármas paktumhoz való csatlakozásával olyan szerződést írt alá, amely ellen a fenti összes szempontokból kifogás volt magyar szemszögből emelhető. És evvel megtette a vesztébe rohanás irányába az első végzetes lépést.”(1)

            A kocka elvetetett, megtettük ama végzetes lépést, amellyel egy működőképes, stabil gazdasági, szociális és kulturális háttérrel rendelkező, az európai középmezőny élén álló szuverén állam minden meglévő eredményét, helyét és nemzetközi megítélését is kockára tettük, szabadságáról és függetlenségéről nem is beszélve. Messzire vezetne, ha taglalni kezdenénk a miérteket, az okokat, körülményeket, amelyek eltávolítottak minket a megmaradás és a békés úton elért eredmények megtartásának nemzeti érdekeitől. Mivel azonban minden összefügg mindennel, s oksági kapcsolatban állnak egymással az események, érdemes néhány szót szólni arról, miért, s miként jutottunk idáig. Ismét Bethlen Istváné a szó.

            „Gömbös külpolitikája, amely diplomáciailag az akkor az általa tengelynek elnevezett kettős német-olasz szövetségre támaszkodott, bár néha kissé feleslegesen tüntető jelleget öltött, egészen helyes utakon járt. Az ő oldalukon volt kétségtelenül a helyünk, hisz nem lehetett abban az időpontban előre látni, hogy politikájuk idővel olyan utakra kanyarodik majd, amely utakon őket nem követhetjük többé. Az viszont  érthető, hogy ez a külpolitikai irány egyfelől erősítette azokat a hatásokat, amelyeket a nemzeti szocializmus belpolitikai téren reánk gyakorolt, másfelől lényegileg nehézzé tette a magyar külpolitika számára, hogy később, amikor ez szükségessé vált volna, disztancirozzuk magunkat Németország háborús politikájától.” (1)

            Valóban nehézzé, szinte már lehetetlenné vált ez a feladat nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai szinten is. Időközben átalakult a parlament összetétele, s a kezdeti német sikerektől elvakult képviselők egyre inkább sürgették az éppen folyó háborúban való aktívabb részvételünket. Amikor háborús őrület söpör végig a világon, vérben, erőszakban tobzódik a gonoszság, a hagyományos emberi értékek, életek semmisülnek meg egyik pillanatról a másikra, kockázatossá válik akár a legegyszerűbb, leghétköznapibb munka is,  tervezhetetlenné minden, nos, olyankor nehéz megőrizni mind a tisztánlátásunkat és emberi méltóságunkat, a maradék békét, amely nélkül nincs semmi. Amikor az értékőrző, teremtő józanság üldözötté válik, mint már annyiszor, s azok is, akik képviselik. Ezért kell majd hamarosan annak a Bethlen Istvánnak bujdosnia idegenek, - a Gestapo és később az oroszok elől-, a saját hazájában, aki mindig csak épített, s nemzetféltő felelősség jellemezte. Jól jelzik ezt az alapállást az alábbi sorok.

            „…Merem ezért állítani, hogy az ország túlnyomó nagy többsége helyesen megérezte, hogy az egyedül helyes magyar politika az lett volna, magunkat, amíg csak lehet, tökéletesen távol tartani a nagyhatalmaknak a mérkőzésétől, minden beavatkozást kerülni és szárazon tartani a magyar puskaport a háború végére, amikor a csekély magyar erők is jelentőséggel bírhattak, és amikor esetleg alakalom nyílhatott arra, hogy latba vetésükkel az ország feltámadását a trianoni szégyenállapotból szolgáljuk.”(1)

            Megállapítható, hogy 1940 novembere után kül- és belpolitikánk kényszerpályára állt, s maradék reális mozgástere is fokozatosan csökkent. Gróf Teleki Pál (1879-1941), második miniszterelnöksége, (1939-1941) idején csatlakoztunk a fent említett hármas szövetséghez. Minden erejét latba vetette azért, hogy ennek ellenére bele ne sodródjunk a háborúba. Megállítani nem tudta, legfeljebb lassítani igyekezett a körülöttünk már mozgásba lendült folyamatokat, amelyeknek végzetes következményei egyre fenyegetőbben gyűrűztek akkor már körülöttünk. Mindazonáltal mégis elmondhatjuk, hogy, mint felelős államférfi, politikus és nemzete iránt elkötelezett magyar ember, megtett mindent, amit az adott körülmények között, tiszta lelkiismerettel tenni lehetett a nemzeti érdekeinkért.

            „… gr. Teleki Pál emberfeletti erőfeszítéseket tett arra, hogy az országot távol tartsa a háborútól, és hogy visszatartsa a nemzetet azon a lejtőn, amelyre a nagyhatalmak küzdelmébe való belesodródásunk vezethette volna. Külpolitikájából nem hiányoztak a genialitás vonásai. Két célt tartott szem előtt, egyfelől azt, hogy kihasználjon minden alkalmat, amely adódhatik arra, hogy diplomáciai eszközökkel, illetve békés úton visszaszerezze az ország elvesztett területeit, másfelől azt, hogy mégis távol tartsa az országot attól, hogy Németország oldalán a háborúba belekeveredjünk. A nehézség abban rejlett, hogy a két célt egy időben érje el. Hiszen Németország oldalán magunkat lekötve, talán elérhető lett volna, hogy elvesztett területeinkből még többet is visszaszerezzünk, de Teleki, akinek európai látóköre volt, tisztában volt azzal, hogy Németország a háborút nem nyerheti meg és ezért semmiképp sem engedhette meg, hogy az ország bármi közösséget vállaljon az ilyen háborúval”(1)

            Ma már tudjuk, hogy ez nem sikerült, mint ahogyan azt is, hogy az utána következő kormányfő, Bárdossy László (1890-1946), az 1941. június 26-án történt kassai orosz (?) bombatámadásra  hivatkozva, német és olasz nyomásra, 1941. június 27-én a parlament ülésén hadat üzen az oroszoknak. A kocka el volt vetve. Hiába vitte a sírba Telekit a lelkiismerete, nem sokkal azelőtt, 1941. április 3-án, máig tisztázatlan körülmények között, elindultunk azon lejtőn, amely a doni katasztrófáig, a német megszállásig, a nyilas rémuralomig, majd az összeomlásig vezetett.  Erről az időszakról már könyvtárakat írtak tele óvatos történészeink az elmúlt évtizedekben, mert a háború mindig is főszereplője volt történettudománynak, mert mindig olyan változások következtek utánuk, amelyek átrendezték a világ arculatát és a térképeket. Korszakokat zártak le és nyitottak meg, s benne nemzetek, emberek sorsa változott, többnyire tragikusan maradandóan. Építés helyett romeltakarítás és újjáépítés, Marshall- és egyéb tervek nyomán átalakuló gazdaságok, durvuló, egyre agresszívabb politikai erőterek árnyéka vetült rá az élet minden területére. A háború ütötte sebek lassan eltűntek az utcákról, a túlélő veteránok sérülései is behegedtek, protézisek pótolták az elveszett végtagokat, sűrű sírtömegekre évről évre virághegyek kerülnek, de az emlékezet fájdalma nem csökken, hiszen amikor az ember visszagondol az elmúlt időkre, egyre jobban érzi, hogy másként, jobban, szebben, méltóbban és igazabban is történhettek volna a dolgok. Az emlékező sejti, hogy mikor volt az a pillanat, amikor egy korszak lezárult, s erőszakos véget ért, s nem csupán egy illúzióval lett szegényebb, de a megmaradás, s a szabadság reménysége is oly messzire került. A Horthy-korszakról (is) beszélek…

Epilógus, avagy egy igaz magyar ember korszakzáró vándortábora 1944-ben

            Amikor a német csapatok 1944. március 19-én megszállták hazánkat, a velük együtt érkező Gestapo emberei kész listával rendelkeztek, a rájuk nézve veszélyes politikusokról, közéleti és egyházi vezetőkről.  Ezen lista elején szerepelt gr. Bethlen István is, akinek németellenessége, s angolbarát magatartása közismert volt. A miniszterelnöki dolgozószobában találtak rá a németek. Felszólították, hogy kísérje őket a német követségre, Bethlen értelemszerűen megtagadta ezt, s amíg a tiszt telefonon a feletteseit hívta, addig a volt miniszterelnök a kormányzóság épületébe távozott. Álruhába bújt, leborotválta a bajszát, s még aznap éjjel Lázár Károly testőrparancsnok szolgálati autóján a Dunántúlra, Gyöngyöshermánba utazott egy barátjához. Azután május 9-én Szentesen, Bolza Antal és családja látta vendégül egy rövid ideig. Mivel a katonatiszt házigazdának a frontra kellett mennie, Bethlen nem maradhatott tovább. Innen a kormányzó javaslatára, a kolozsvári hadtestparancsnokhoz, Dálnoki Veress Lajos altábornagyhoz ment, aki kolozsvári villájában helyezte el, amit viszont figyeltettek németek. Így Bethlen csak négy napig maradhatott itt. Dálnoki Veress huszár ezredesi egyenruhába öltöztette, majd az autóján egy közeli kis faluba, Légára vitte, az egyik barátjához. Innen került azután július legvégén a Nógrád megyei Herencsénybe, az ottani Bolza családhoz, ahol megpihenhetett októberig, s papírra vethette az Emlékiratait.

            „Bethlen István óriási kül- és belpolitikai tekintélyénél fogva egy ideig még feljárt, feljárhatott tőlünk a koronatanács üléseire. A miniszterek, sőt a kormányzó sem tudta, hogy hol bújtatják, Csupán Lázár Károly tábornok, lovastestőr-parancsnok, aki autót küldött érte. A katonai gépkocsi rendszerint már sötétedéskor érkezett és ezek a minisztertanácsok, vagy titkos tanácsok a kormányzó és az akkori miniszterek jelenlétében a reggeli órákig tartottak, úgyhogy Bethlen hajnali fél ötkor ért vissza hozzánk Budapestről.

…Egy ilyen éjszakai minisztertanács után Bethlen István elmesélte nekem: mindjárt azzal kezdte, hogy minden további vérontás céltalan. Az országnak ki kell válni a háborúból, különben leradírozzák a térképről.”(3)

            1944. október elején elhagyta az eddig menedéket nyújtó Herencsényt, mert biztos volt abban, hogy a Budapestről távozó német csapatok felrobbantják majd a Duna-hidakat, hogy nehezítsék a közeledő orosz csapatok előrenyomulását. A Somogy megyei Boronkán, majd a közeli Gyótapusztán lévő vadászházba tartózkodott sorstársaival, többek között egy Trenkwald nevű, lengyel származású nyugalmazott k. u. k. repülő századossal, aki szükség esetén orosz tolmácsként is szolgálhatott. A hónapok óta tartó belső emigráció, a sok izgalom megártott Bethlen István egészségének, s két ízben is agyvérzést kapott, egyik karját nehezen mozgatta, de szellemileg friss maradt.

            A szovjet csapatok első hulláma december elején érte el Gyótapusztát. Egy néhány fős kozák lovascsapat a falhoz állított mindenkit, aki a vadászházban tartózkodott, de a lengyel századosnak sikerült lecsillapítani őket. Bár a katonák elmentek, Bethlen úgy ítélte meg a helyzetüket, hogy minden további rejtőzködés céltalan.

            „Öcsém elbeszéléséből értesültem hónapok múlva arról, hogy Bethlen István kérésére Trenkwald nyugalmazott százados és fivérem tiszti legénye felkereste a legközelebbi orosz parancsnokságot, hogy magas rangú politikai személyiség bujdosik a közeli erdőben, és személyére való tekintettel küldjenek egy magas rangú orosz tisztet, akivel tárgyalni szeretne. December 6-án reggel a vadászházban lódobogásra ébredtek. Orosz katonák vették körül a házat és keresték a palkownikot, ami oroszul ezredest jelent. Szintén testvéröcsémtől tudom, aki szemtanúja volt, hogy Bethlen István a vadászház ajtajában állva felemelt karokkal megadta magát az orosz katonáknak.” (3)

            Bethlent először Kaposvárra vitték, majd később, december 11-én Pécsre szállították, ahol egy jól felszerelt tágas villában tartották „laza” házi őrizetben. A várost nem hagyhatta el, szabadon mozoghatott, sétálhatott benne, de fegyveres kísérettel. Találkozhatott pécsi ismerőseivel, s a helyi politikai élet vezetőivel.  Telefonálhatott, s kérésére rádiókészüléket szereltek fel a szobájában. Miután többször kihallgatták, mint a háború utáni időszak egyik lehetséges vezetőjét, rájöttek, hogy nem fog lepaktálni velük, mert más alapállású, s mindenképpen árthat nekik. Ezért a kistarcsai internálótáborba szállították, ahol a magas rangú személyeket tartottak fogva. Trenkwaldot elbocsátották mellőle, őt pedig Moszkvába, a Butirszkaja börtön kórházába szállították, erősen leromlott egészségi állapotban. Itt, bár feljavították az állapotát, 1946. október 5-én, szívelégtelenségben elhunyt.  Egy jelölt tömegsírban temették el a közeli kolostor mellett. Jelképes hamvait 1994 nyarán hozták haza, s helyezték örök nyugalomra a Kerepesi temetőben.

Utóhang és zárszó

„Kis nép vagyunk, amely elsősorban szellemiekben hivatott nagyot alkotni.”

                                                                         (gr. Klebelsberg Kuno)

Akárhonnan nézem a dolgot, akárhány előadást, véleményt hallgattam végig, s olvastam el a vonatkozó forrásmunkákat az utóbbi időben, míg erre a munkára készültem, egy dolog bizonyosnak látszik. A Trianon óta eltelt 104 évben a Horthy-korszak első húsz éve volt az egyetlen folyamatos, valódi értékteremtő szakasz a történelmünkben. Szélsőségektől, huncut ideológiáktól mentes, a nemzeti-keresztény értékrend mellett elkötelezett, stabil gazdasággal, erős nemzeti valutával, s európai kitekintéssel is rendelkező, független, fejlődő ország vált megbecsült tagjává a kontinens államközösségének. Jól működő állam, gyarapodó ország, értékrendjében szilárd, szellemében egységes, a maga békés útját járó, rendelt feladatain a maguk teljességében munkálkodó, szabad nemzet, amely oly sok mindennel járult hozzá a nagyobb közösség kulturális gyarapodásához is. Oldalakon át lehetne felsorolni azokat a tudományos eredményeket, korszakalkotó találmányokat, amelyek világszerte öregbítettek a magyar alkotószellem hírnevét ezekben az időkben. A teljesség igénye nélkül néhány név és teljesítmény: Galamb József  a híres Ford T modell, az első, sorozatban gyártható, megbízható népautó megalkotója, Mihályi József, aki a Kodak számára megtervezte a világ akkori legmodernebb fényképezőgépét az 1930-as években. Kármán Tódor, a hangsebességnél gyorsabb repülés alapkérdéseit oldotta meg, míg Fonó Albert 1932-ben szabadalmaztatta a repülőgép meghajtására alkalmas sugárhajtóművét. Bíró Lajos golyóstolláról, Kandó Kálmán villanymozdonyáról, Szentgyörgyi Albert 1937-es orvosi Nobel-díjáról, s a külföldön dolgozó Lánczos Kornélról, Neumann Jánosról, Szilárd Leóról, Wigner Jenőről, Békési Györgyről, Gábor Dénesről nem is beszélve. (4)

Bartók, Kodály, Dohnányi neve fémjelezte a zenei életet. Azokban az időkben alkotott Hóman Bálint és Szekfű Gyula mellett, a Nyugat első nagy nemzedéke, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond. Tormay Cecile, Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Szerb Antal, Márai Sándor, Wass Albert is ekkor alkotta meg halhatatlan remekműveit. József Attila, Radnóti Miklós örökérvényű életművei, Németh László, Vas István, Illyés Gyula, László Gyula, s a fiatal Weöres Sándor első komolyabb munkái is abban az időszakban születtek meg. Szekfű Gyula, Tormay Cecile, s Babits Mihály is egyaránt Nobel-díj „közelébe” kerültek az idő tájt. Hála Isten hosszan sorolhatnám még azoknak neveit, akik ekkoriban szabadon alkotva bekerültek a Magyar Irodalom Pantheonjába.

A korszak nagy nemzetközi eseményei, többek között az 1933. augusztus 2. és 15. között Gödöllőn megrendezett, 4. Cserkész Világjamboree, gr. Teleki Pál főcserkész védnökségével, s az utolsó európai békeévben, 1938. május 25. és 29. között tartott, XXXIV. Eucharisztikus Világtalálkozó egyaránt nemzetközi elismerése volt annak a teljesítménynek, amelyet hazánk addig elért. A világtalálkozó fővédnöke a református Horthy Miklós felesége, a katolikus Horthy Miklósné, Purgly Magdolna volt. 33 országból érkeztek küldöttek és vendégek mintegy 50 ezren, s a hazai résztvevők száma is elérte a félmilliót. „ Az önmagában is hatalmas ívű eseményt összekapcsolták egy nagy hazai ünnepségsorozattal, amely a 30-as években erőteljesen megnyilvánuló Szent István kultusz betetőzéseként a szentté avatott király halálának 900. évfordulóját volt hivatott ünnepelni.”(5) Ezen ünnepségsorozatnak a fővédnöke viszont Horthy Miklós volt, aki tudatosan vállalta és vitte tovább nemzeti örökségünket. Hazánk 1938-ban ét még a béke szigete, s a kereszténység védbástyája volt, csakúgy, mint a korábbi eltelt évszázadokban. „Két pogány közt” mint régen. Hitler ugyanis nem engedte el a német és az osztrák katolikusokat erre az eseményre, de a pogány bolsevizmus felé is volt üzenete a Kongresszusnak.

A tényekből idéztem idáig, a teljesség igénye, s lehetőleg indulat nélkül, különös tekintettel Bethlen István Emlékiratára. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a történelmi igazságnak ez a ránk eső része. Az M5 televízió vonatkozó történelmi vitaműsorait figyelemmel kísérve jól érzékelhető, hogy az egyéni érzékenységek által is befolyásolt új történész generáció is érzi, hogy ideje kialakulnia egy egységes képnek, ha úgy tetszik „nemzeti minimumnak” a Horthy-korszak szerepének és jelentőségének a megítélésében. Ez nem egyszerű feladat, hiszen a majd ötven évig regnáló, hataloméhes kommunista rendszer nagy erőkkel igyekezett befeketíteni ezt a kort. Nem véletlenül akarták múltunknak ezt a szakaszát „végképp eltörölni”. A szellemi hazaárulásnak ez a dicstelen időszaka azt a célt is szolgálta, hogy ingatag, Moszkva-függő hatalmukat igazolni próbálja, önmaguk és a világ előtt. Óriási károkat okoztak, mint minden szélsőséges kisebbség, amikor hatalomra kerül, testben, lélekben, kultúrában egyaránt. Ennek a következménye többek között, az a folytonossági hiány is, amely minduntalan kihívások elé állítja, az amúgy tisztességes, felkészült, becsületesen gondolkodó szakembereket. Érzik mindannyian, hogy nem véletlenül van folyamatosan jelen ez az időszak a magyar közgondolkodásban. Remélem, hogy sikerül elérniük azt, hogy nagy és komoly közös örökségünk részeként a Horthy-korszak is elfoglalhatja méltó helyét a fejekben és a szívekben egyaránt.
 

Forrásmunkák:

           (1) Bethlen István Emlékirata 1944-Zrínyi Katonai Kiadó Budapest-1988

          (2) Bethlen István debreceni beszéde-, részlet 1928. március 4. In Magyar Történeti

              Szöveggyűjtemény 1914-1999. I. kötet 228-234 o. Osiris Kiadó Bp. 2000.

        (3) A bujdosó gróf Bethlen István- Gróf Bolza Ilona visszaemlékezései 1944

                                                                Zrínyi Katonai Kiadó Budapest,-1988                                                                               

        (4) A harmincas évek magyar tudománya- Internet, - SZTE Klebelsberg Könyvtár