Egykor a szépség elkápráztatott. Elvarázsolt a szerető mámor, szemem vásznára festette áldott gyönyörét a szívnek, melyben tűz lángolt,
és dobogott az emberért a hit, hogy a vérerekben száguldó szó a tüdőn melegvő gondolatait édes nyelvünk szárnyán égre szálló
dalra kapja. Egykor magad voltál a szépség, és az íz is te voltál Írisz hangjában: az igaz, a jó.
Hűtlen hit! Sajgó illatod maradt csak, most néma fájdalommal tapintalak összeforrt szám, és szemhéjam alól.
|