Vittek engem ezüstös vizek, És fölöttem szaladt a nap, Mint aranyfürtös vak remete, S alattam a halak, apró nyilak.
Csak a hajóm deszkája döngött, S részeg árboc himbált már felettem, Néztem alant a vaskos vízfalat, Míg foltos, rossz könyvemet letettem.
Zöld a víz, mint mocskos legyek fara. S habja, mint nyál, mit kiköp egy lomha vén, S feketén moccan bús iszapja a hínárlombos folyó mederén.
Kegyes ősz lengett a dombokon túl Szelíd móllal rezegtek a legyek, Az égalja is vörös volt már, S összevérzett ezernyi hegyet.
A parton magányos őrtüzek, S lomha szúnyograj remeg el messze, a réten kölyökállat döfköd dögöt, S rávonyít, hogy felébressze.
Néhány hegy szürkén bődül vissza, És az égnek kilyukadt szíve a nap, Hínárbűzzel böffen a vízpart, S rajta buborékok robbannak.
A berek ölén visong egy madár, Szárnyával verdes, majd tépi a nádat. Hab fortyan, és milliónyi gömböt Rúgnak az égre a lábak.
Füstöl a vízpart, lángol a határ, És a víztükör is elpattan, Hold mászik a víz aljára, S ha moccan is, egyre halkabban.
Foltos rőt fénnyel enyészik az ég, Víz alatt lobognak a halak, Mint lucskos magzatát egy anya, Roppant Éj! Hörögve kihordalak!
|