Olykor, ha közel az est, megállok
kertem vén és gyászos fái alatt,
hallgatom, hogy messzi harang miként
bongja el az esti fájdalmakat.

Messziről jő e halvány muzsika,
s feldereng belőle egy kéklő bánat,
majd lombzenévé fújja a füstös szél.
a szürkére kopott esti imákat.

E tavasz mintha még ősz lenne,
az összes bokor zizegve hadar,
vörös tűzzel gyúl a lombok láza,
s az erdő az éjben bús ravatal.

Messziről felvonyít a vonatkürt,
majd kopogva hull a szürke eső,
bús rajzokat koppant ablakomra,
e vágyakozva is feleselő

áprilisi szomorúság, szelíd
és fénytelenül gyengéd zene,
ilyenkor magam kérdem, hogy a
régi boldogságot érzem-e?

vagy csak kegyes sajgás szorongat
a szívem táján, mint régen a vágy,
s becsapom magam, hogy mégis élek,
mikor vigasszal simítja arcom a lágy

esti varázs, mely  lobogva  múló
bíbor parázs a lombsor felett…
Idehallom, ahogy fáradt vonat,
mint bús halálvágy – megérkezett.