Felnyitja az eget itt a szívverés, ilyen már az este, sötétjét a búm szárnya verdeste a mohó éj felé. Szeretlek ilyenkor ősszel, mikor a kert padjain a vénülés szuszog penészt, itt a kezem, öreg már, ne nézd, már nem állok ellen, csak szégyellem, hogy ilyen vagyok, rajtam már a semmi ragyog hűvös kék szemével.
Tele vagyok halállal, alig van álmom, s a halottakkal kell szállnom Neruda vitorlás koporsói közt, s ilyenkor megkérded, rossz szívem ezekkel partot ér-e a csontok pergődob requiemjére?
Szeretlek, mint a frissen mosott ruha illatát, mint az ételt, mit megvonok a számtól, mert csak ennyi maradt anyámból, pipacslángarca egy télen, szeme óceánján a messzi sok bója, sírásának alkonyszín impressziója egy vitorlásan fehér éjszakából.
|