Apokalipszis
Gyönge fény festi meg
a redőny szitafonatát.
Őszi reggel köszönt odaát.
Felkarózott percek
kattogva vergődnek
az óra ujján
s múló álom tűnődik
az élet hamuján.
Kiolvas reményt
szólít... csábít... kér... noszogat...
Hiába!
Átaludtam évszázadokat.
Válasz az Apokalipszisre
Ha szűk pupilládon áttörsz minden fényt,
porból kelve űzöl jót, űzöl erényt,
ha kihajt belőled az ördög maga,
és elviselhetetlen bűze, szaga
sem tántorít meg, és ismét úgy esel,
ahogy zuhanva vártad, és nem leszel
többé sem köd, sem ének, sem gyalázat,
csak csend, síri, hosszú:
ígéreted e pillanatban bosszú lesz:
porból kelve törni fényt, űzni jót,
vágyából rázni álmodót...
Mégis, a végítélet maga az élet!
Nevess,
hisz megszegte szavad
hűtlen cinkosod,
az alkonyat.