Hallom, amint rámkoppan az éj
esőáldó hangja,
elzúg felettem a csend,
pengeként zizzen a Holdra,
az álmos város vére hull,
monoton dobokkal
tart ritmust egy letűnt sámán,
valahol...

...ha tudnád mennyire vártalak
keréknyomok közé tört utak
kiszikkadt zátonyán,
sikátorokban bujkáló halál elől
menekültem, édes öled medréből
telítődtem, s költöttem életem
e szajha világon át.

Az égből madarak szakadtak fel,
mint keserű sorsból a káromkodás,
lepattant zománc rekedt hangjával
vertelek félre, jajfám barnuló kérgére
kovácsolt szavakkal sebeztelek,
és dicsben röhögtek a nevetlenek.

Ha eljönnél, dobolnék néked
feszített bőrömön világ-csodát,
de gyulladt ízület gátlása szédít
és félek, hogy nem hallják odaát.

Szatmárnémeti 2010-10-20