Fohászos, büszke vád az ember, alázat helyett sziklamód megáll, s ha állni kell, hát gyáván hajol, míg száján fintorog a halál.
Mondták rám sokan: Istenkereső. Bolond és öntelt beszéd ez mind; stigmáimat velük takarom, mit összevérzek újra és megint.
Te vagy a sebben a forradás, az aligpénz, mit kegyes kéz ad, enyhülés a gyötrő lázban, s az egek bőrén feslő virradat!
Álom még a koldus éjben, s ruhán a szövet dacos foltja, pásztorének s elborongás, mely az alkonyokat eloltja.
Ha éhes vagyok, megétet a kezed, Te vagy a fehérség a liszten, Te keressél, rossz vagyok én hozzád, Te embert kereső szelíd Isten!
Mácz Istvánnak ajánlom a legigazabb baráti szeretettel és tisztelettel!
|