Szememre bágyad az éjszaka,
s nem hagy aludnom száznyi dolog.
Ilyenkor valakire gondolok,
ki öntudatlan ölel engem,
(székemen fehérlik tegnapi ingem),
s még erről is ő jut az eszembe,
nevét próbálom zsongó ütembe,
s e szelíd mérték lassan visszaad.
Talán ilyenkor moccan tested,
és megsimítod önmagad,
s kezemet vágyod kezed helyébe, -
kint a csend jár, de néha beleloccsan
a holdmázas háztetők tejébe -,
de mégis minden olyan békés,
mint templomban a tétova lépés,
mint arcodon egy lágy vonás,
minden vonásod egy vallomás,
hogy messze innen, nagyon rég,
szerettél még, ahogyan az Isten is,
ki szívemen hagyta tenyerét.

2011