A fák a föld alá merednek, mint ürege a toroknak, s a fények, mint vére az ereknek, az ég aljáról csorognak, s az éjszaka húsa kemény és szikár, és zizeg, mint egy hindu szitár, s vak-szürke ködökkel kalimpál, hogy bekösse a városok hunyorgó szemeit, de az ősz aranyló keze itt a lámpák fénykörén túl lendül, s a köd még lent ül a völgyek boldog ölébe, mint gyermek, ki anyaölre vágyik, és bús keze fagyott földeket lágyít, ahogy végigsimít rajtuk.
E Föld az én hazám, ez a ragyás, vén dajka, kinek ordító szelet fúj az ajka, s engem csenevész gallynak lát, míg fáradt földek szagába csavarja az éjszakát. És ha lemerül a nappal sárga feje, szürke viharokat fú az ég szennyes tüdeje, s házat, tájat, embert sóhajt ide, ősi táncok rángó ütemeibe.
Pusztuló falvaink, létünk szent magyar árnyai, úgy égnek a tájba, mint az a vén, kit a földbe gyújt a nap a nyarak tenyerén, kit ezer éve az ég ugyanannak lát, szárad és kopik, de örök, mint a kopjafák a végtelenné ácsolt temetőkön, muzsikás haláltánc egy odvas régi bőgőn, ugyanúgy fogy, s mégis él, mint rég, anyakönnyel szentelt szomorú maradék.
Ősszel a földek isteneket szülnek, mikor a lombok az égbe, mint arany vitorlák, feszülnek, és az agancsos fákon az éj sötét, mint a seb, s mint a seb, olyan mély, szelíden aláfoly, mint Krisztussebből a vér, s a vér e sebből az ősz tüzébe visszatér.
|