… látod? Most már torzó lettem: félkész festmény fehér vásznon, leszakadt gomb a kabáton, elpattant rugó messzire repülve, vörös rúzsfolt - nagyon elkenődve. Széthord a szél, nézek utánam - állok szívemmel a pesti éjszakában, csak állok, s mély levegőt vettem: aki nem szeretett, én azt is megszerettem. Talán balga vagyok, de már teljesen józan, csak halkan súgom feléd: „… jól van.” S ha rám néznél, bele a szemembe, lelátnál egészen lelkem legmélyére: régi napjaink ott gubbasztanak soványan, a mesének vége - mégis tovább van... Mert végig kell mondani, szólni kell! Szólni! A szédítő szakadék felett át kell jutni, muszáj a hívó szót hallani, egymást tudni, néha talán kis időre – igen -, elbúcsúzni, - de addig is erőre kapni, és gyógyulni... Aranykalickád ajtaja olykor felpattan, a kiút rádmosolyog, lépj rá nyomban! Megérkeztél: vár a valós élet, a Te Istened segít, hogy régi életed éljed. …így, lásd, a torzó - torzó maradt. Ennek így kell lenni. ... Ezt a festményt nem fejezi be már senki.
Budapest, 2006. |