I.

Mikor a hegy nagyot sóhajt,
és átszűrődik a diófa kontyán
az alkony terrakotta ujja -,
tudom, már vége a napnak,
de engedd, hogy még veled maradjak...

II.

Gondolataim ekkor hozzád,
a határtalanba merülnek,
kedvem gyöngyöt vet, akár a pezsgő,
s átlépem érted az ország hosszát -,
fény cikázik mélyen, legbelül:
szeretlek véghetetlenül.

III.

Őszi tüzeket lobbantottál a margitszigeti fákon,
ropogott a gyöngykavics lépteink alatt,
fényes gesztenye gurult boldogan a kis utcákon -,
egy pillanatra szavam is elakadt...

IV.

Az emlék dallammá nemesedett bennem,
mikor okos, forró fejedet ölembe letetted,
simogattam, becéztem a homlokod, a vállad,
puha, apró csókot ültettem hűs tenyeredbe.
Nevedet nem tudom elég szépen még ma sem kiejteni,
szemedben úgy olvasok, mint imát zsolozsma-füzetben,
suttogásunk beékelődött az éjszaka ércfalába,
s minden szó rejtekén gyönyörnek fénye rebben.
Nem gondolhattak még rád ennél soha szebben.

2004. szeptember 17.