Az áprilisi verőfény ma ferdén zuhog a Margitszigetre (ha látnád, micsoda festmény!) s amerre nézek, csak a bő Duna medre: lassan utazik, kilép - amott a csalit, a könnyű szél szemérmes szirmait csókolja a hóvirágnak, körülöleli lágyan a barkaágat, de közülük is csak a legárvábbat, s a legzsengébbnek bársonyába - erőt adni - ered a nyomába.
Most a régi padon egyedül ülök - nélküled olyan más itt minden -, itt-ott már lilán lobban a bürök, tavaszi hangok rejtőznek a zsendülő fű között, s új illata van az éledő erdőnek: csupa zöld láng mindenütt…
Most egész valómban érzem: kell a jótékony türelem, ha szurokba ragadt a lélek, s bárhogy szeretném, nem tehetem, hogy erről nem beszélek… Itt évezredek őserejét bízta a múlt erre a darabka tájra, (hol rólad mesél minden) - a Sziget nekem kedves zugára -, s az időnek merészség kell, hogy viperafészkéből a puha boldogságot nekem, neked, magának, és másnak is kivájja…
Április tíz: ma minden neked szól: e sok tavaszi csipkedísz; …és csakis feléd kanyarog a Szigeten a kövezet, mely titkon s gondolatban engem hozzád elvezet.
Selyem a szél, a port szemembe szitálja, és az áprilisi koraeste - nézd: szürkeséget lakatol már a világra.
Budapest, 2006. április 10. |