Éjfélkor veszek egy lélegzetet, majd a kulcs elfordul: a hideget, s az éjt kizárom; meg vele a sötétet is persze, itt marad az álmos szoba csendje puha párnámon. A házban ismerős koppanások: halkan pattogó parkettán járok, míg csepeg a csap a fürdőben; el kellene zárni, de fáradt vagyok, nem fogja látni, majd holnap, hacsak… nem alszik a kedves. De alszik… lélegzetét hallgatom, árnyam lassan imbolyog a falon, majd kattan csendben, és már szunnyad a lámpa s a fénye, csendesen odabújok melléje: fel ne ébredjen. Alszik a kedvesem. |