Név nélkül jár, és mégis, mindenekben arcának ívét tükrözik terek; viaszfehér hold foszforszínű égen - kudarcainkon hangtalan nevet.
Ott látom őt, a holtak közt az elsőt, lobogva száll az égő kerteken, katedrális, mit elhagytak az élők, káromló apszis ezredéveken.
Átváltozunk a néma rothadásban, kezünk a bálványnak tömjént vetett - vakok vagyunk a kozmikus vonatban: közös bűnünk egy kultúrát temet.
Hírnök szavától visszhangzik az éter: "Neked hozom az Isten csillagát" fölém hajol, és megkeresztel vérrel, magam maradtam - partok közt a gát...
Kereszt alakban fekszem itt a földön, patkánycsapdák ölén, mezítelen; nagypéntek jön - vak, magányos őszön ikonarcú Jézus, tégy csodát velem! |