Az asztal terítve, dús a lakoma, koldus és királyfi karba-kart koma, a dalnok libát kerget az udvaron, tollat foszt, tintán átüt a hatalom.
A hangulat hevítve, vér folyt már elég, kórusban orginál basszus és herélt, csöpög a nyál, a csont célpontja koldus, valahol a ködben egy magányos cédrus.
Az igazak sohasem férnek a dúsak asztala köré, mezítláb Jerikó köveit tiporják kiáltásuk fásult özvegyé, ki szépre fésüli a halált... Emlékek húrja fáradt lelkükbe roppan, felsíró gitárok akkordjai lesznek az utolsó vacsorát falon felkínáló meztelen napokban.
Aki megáll s az irígy világ pofáját féli, fél ember, kit lelke zavar, kezét szemére zárja, kívülről védi, hogy ne lásson, pedig mindég belülről támad a baj.
Szatmárnémeti 2011. 12. 06.
|