A külvárosok felé alkonyatkor járok, árnyak vemhes nyája béget körbe itt, az összes harang komor estét kondít erre, koszos utcák ringatják búmnak szörnyeit.
A sötét mászik tolvajmód a háztetőkön, míg a lombokon az alkony sara lobban. Fülemben egy régi barát szava dohog: "M’ért nem éltél igazabbul, jobban?"
Hogy elvesztem-e? S létezem még? Nem a vágyódás a fájó gondom. Az elmulasztott élet zúg most bennem, mint halálos szél az összes őszi lombon.
Holnap – tudom – más emberek kérdezgetnek elbágyadó lámpafények búja alatt. De míg kint ülök a szürke folyosókon, egy kisleányka, mint az ifjúkorom, átszalad.
Egy hivatali ajtó mögül szólítanak: „Ha megérkezett az az ember, kéretem!" S rajtam átborzong a régmúlt összes búja, hogy hiábavaló volt az életem.
|