Nézd, mennyire szép a kristályfehér kvarc, mint a jég, oly tiszta, s repedezett szívén fut a csillogó aranytelér a hegymélybe és elcsábítja kezed; levélben bújik szerelmes üzenet, hol mindig rejtve maradnak a hibák, nyáron csak menyasszony ruhát lát szemed, ám néha fagy borul paplanként reád. Lásd, télen, ha zúg a vad hózivatar és csak sűrűsödik a hideg utcán, álldogálsz ott kint, és lassan betakar a hógyapjúból szőtt puha kardigán. Kiáltanál, hogy fázol, de hiába: beleolvadsz e szűzies világba.
|