Tavasz van, lomha szárnyain a fény puha, az ágakon sziszegve olvad el a jég, de mintha egy régi ősz hagyta volna itt szelíd és bronzszakállas, büszke-vén fejét.
Ilyen a férfikor, bágyadt és bús ragyogás, mi nem csak embert, leginkább vágyat temet, s ha verset írva néha napján elmereng, titkon remél magának fényes érdemet.
De a tollam ma tétova, rideg s gonosz, akár az élet, vagy még inkább a halál, mely ujjaim közt homlokomra csikland, mint éjeken a kerek álom, s rám talál.
Tavasz van, mintha minden könnyű lenne, a tavasz is csak a rossz fejemet fújja itt, és míg megyek haza, az eső mártja a nap tüzébe százezernyi ujjait.
|