Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. (Tóth Árpád: Meddő órán)
Minden hiába
Már nem tudom, örüljek-e, vagy fájjon? Magam vagyok. Nagyon. Télen nincs, ami örömömre váljon: nincs fény, virág, jókedv, élet, vagyon… Kicsordul a könnyem. Hagyom. A konyhában üldögél a reggeli közöny, megdermed a kávé az olcsó tejszínhabon, jaj, nincs ehhez a világhoz semmi közöm… Viaszos vászon asztalomon, rajta az esti kifli morzsája szikkad némán. Faricskálok lomhán egy dalon, egyedül élek ezen a kihűlt planétán. …este lesz megint, s balgán csak erre várok. Vézna, szánalmas figura, én. Nem vagyok már más, csak apró imádságok, és ha lehetne, bánatom világgá küldeném. Én, én. Csak hallgatok sápadtan, riadtan, feketén… S magam vagyok a föld kerekén. Írok-e még vagy nem – magam sem tudom: nem kell költőnek lennem, ha belebukom…
Budapest, 2012. december 11.
|