Utcára dőlnek kaszárnya-házak, foton-csendélet rajzol utat, retinán villan az ég - háttér-vázlat -, emberi lélekben tervez, kutat.
Kötél az élet, szorul hurokra, keserű szájvízben vigaszt talál, sebes a lábam, útra szorítva, lágy ölelésed a kegyes halál...
Szoríts, mintha fojtva ölnél, mintha darabokra törnél, halálomig tarts kezedben, a fekete-fehér csendben.
Ölelj kínt az arcomon, kezed legyen vánkosom, védjen élet-nyilak ellen, és akkor, ha el kell mennem,
igazítson bársonyára ujjaidnak nyoszolyája, puha öleléssel sírjon, homlokomra vigaszt írjon.
Csak szoríts és én is tartlak, - ha a szavak meg is haltak.
Szatmárnémeti 2012 12 28
|