Lehulltak a lombok, foltos a járda, eső kopog az ablakon, dagad a híg föld, mint tészta a tálba’, s mint egy állat a vad lakon,
vonyítva járom az esti utakat; békétlenül, mert messze vagy, - az ágakon néhány csillag fennakad, mint fény, mi nagy űrt messze hagy.
Vöröslik az erdő, és zúg az alja, - házak itt az égbe nőnek, a világot a szél most felkavarja, múlásnak és temetőnek.
Így az est a szívnek komor odva, most levelet írsz, Kedvesem, mint virág, hold nyílik az ablakodba, és rám nézel még kedvesen.
1994
|