Az ősz szele, akár a táj, fájó és komor, fösvény színekkel jő -, feslett, bús égi had, olyan, mint az, ki szent halott felett vigad, s maga is lázasan őrjöng és haldokol.
A kerteken túl még lobog a haló nap, bogyók dús vérétől forr a kecses bokor, az óceánra hull az ég, s felhő omol még roppant árnyként és bús vigasztalónak.
Sziklák alatt a part, mint kőhüllő torka, minek nyálát a szél vadul idehordta - ráncos ködökön át arany trónként tárul,
s a lombok közt a menny, s alant az arany hab nő s árad, s az ég és víz most eggyé dagad - Gyönyörű a csend a Múlás vigaszául!
|