A füst is feketén, kígyózva leng az égen,
s a juharfák fejéhez ködök kuporodnak:
utak hasadnak itt-ott gyászosan, sötéten,
s vak árnyak dőlnek a lámpaoszlopoknak.
Baljós csöndet terelget a pasaréti házsor,
s a tetőkre nyúlós párát szitál az alkonyat,
torz átok ül a tájon, százszor és százszor:
a lélek bolyong, de csak sötétben tapogat.
Sárga, beteg levelek dúdolnak: sajgó ének,
lebben az avar - tejszerű köddel beszőve -,
sós szél hörög, nekifeszül a kőkerítésnek:
vajákos ősz lett - az utcák szürke legyezője.
Már minden holt itt: hideg, bús enyészet,
tar ágakon koppantgat a hosszúhajú zápor.
Majd a vihar feltör minden szent pecsétet:
otrombán kiűzve embert, s állatot zugából.
Ócska, tépett gúnyává hűlt a nyári pompa,
jaj, hol van már az én egykor kék egem…?!
Minden, mi virult, így dőlt fél évre romba…
Mondd, miért? Miért fáj ez így nekem…?! Budapest, 2014. november 1. | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
