(Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet! című regénye nyomán)

I.

Élt egyszer egy öreg székely,
Haja fehér, szeme kék,
Cserzett arcát bú redőzte,
A halálra készült rég;
Ám mielőtt végleg elment,
Kitárta még szívét.

Erdélyország szülötte volt,
Hazája nagy hegyek,
Háza erdő, smaragd mező,
S tündöklő kék egek.
Boldog is volt, bár nem soká:
Míg csak lehetett.

Én Istenem! Amíg mások
Siratják, mijük volt!
Addig erre az emberre
Zokogva néz a Hold,
Meggyászolja még a Nap is,
S szánja őt a holt.

Nos, nagyurak, halljátok hát,
Nektek szól ez mind:
Volt szép honunk és otthonunk,
S magas hegyeink!
Nemtörődöm elvettétek
Hazánkat megint!

Szegény öreg, székely ember
Bánattól megrogyva,
Térdre roskadt, imádkozott,
És halkan azt súgta:
„Mást nem kérek, temessetek
Hazai hűs sírba!”

Szomorú sors, bitang élet!
Keserű, bús métely!
Így esett ez, így történt meg
Sok ezer emberrel.
Halljátok hát, miket élt át
A név nélküli székely.

(Folytatása következik)