Apám, Lőrinc, hallgatag volt,
És anyám halk, szegény;
Öten voltunk, jó szüleink,
Húgom, én s az öcsém.
Nehéz volt biz’ az életünk:
Nem egy lányregény.

Így dolgoztunk, míg anyánkat
Egy kígyó megmarta,
Nem becézett, csókolt többé,
Nem ölelt két karja;
Ám kihajtott hófehéren
A sírján egy nyírfa.

Székelyföldön a mi sorsunk
Kemény volt s cudar;
„Románia, románul szólj,
Mihaszna, gaz magyar!”
Mi is élni akartunk ott,
És ez volt a baj.

Bojtár lettem a hegyekben,
S vigyáztam juhokat,
Fel is nőttem szépen, lassan
Hegymagas fák alatt.
Ott ismertem meg Anikót,
Későbbi páromat.

Aztán meghalt jó apám is,
Egy vadkan megölte;
Odakerült anyám mellé
A papunk temette.
S én egy tiltott puska miatt
Kerültem börtönbe.

Fél év múlva szabadultam,
S éltem vad életet;
A belcsuji kiskunyhóban
Égettem a szenet.
Velem öcsém, s a kishúgom:
Kiket sors kivetett.

S verekedtem, holt részegen
Odalent a bálban!
Kigúnyoltak, mert úgy mentem
Viseltes nadrágban.
Kucsmám nélkül a viskóban
Csak Anikót vártam.