Az Idő elrohan és nem kegyelmez, s bár mondják, nem gyógyít be minden sebet. Hiába szép szavak, vagyon, vagy jelmez, a test sosem kap tőle retúrjegyet.
S nem adja vissza azt, mi már elveszett, de őrzi örökkön, tükrébe zárva. S ha megáll egy percre a fejed felett, csak éppen új ruhát ölt önmagára.
Korlátjait mindig személyre szabja, s ráncokat gyűr a foglyok homlokára. Jövőbe olvad s múlttá porlad hamva: lesz nagyszülőből önnön unokája.
Mind térdre hull, ki nem figyel szavára, s ki pazarolja, oly meggondolatlan, mert fájni fog majd fullasztó hiánya a végzetes utolsó pillanatban.
|