A földön járva vágysz egy csillagot, bokádon súly a mennydörgés feletted. Sosem fakul, s a jel, mit itt hagyott: örök marad, mert fényeddé szeretted.
Egy kő alá, mint kincset rejted el, s onnan melenget olthatatlan lángja. A szádban íz s a lelkeden lepel, mely fájó sóhajod mondatra váltja.
Sorok között ragyogva testet ölt, érintve ujjaid pillant szemedbe. Hallgat s a csendje minden űrt kitölt. A versed kész, s egy könnycsepp hull kezedre.
|