Olyan nagyon sötét van itt:
kormos palást az ég ruhája.
Titkolni aggodalmait,
eltűnt a hold az éjszakába.

A földre most csillag se néz.
Megáll, s lélegzetvisszafojtva,
felgyűlt dühét a józan ész
még bölcsen önmagába fojtja.

Lent csend gubbaszt a fák alatt,
s mint gránittömb a búzatábla,
melynek szélén egy árny szaladt,
akármi volt, nem látsz utána.

A tóról hangot hord a szél:
a ringó csónak csobbanása,
egy álmos horgászról mesél,
ki vár tovább a nagy fogásra.

Lámpát gyújtok: a sárga fény
sápadt, de vonzó pillantása
kis társaságot hív körém,
molylepke száll a házfalára.

Kutyám fülel, zörejre les,
majd rám néz és a fejét rázza.
Aludni volna érdemes,
akárha erről magyarázna.

De bennem számos gondolat,
s kétség, amely a lelket rágja.
Átlépni súlyos gondokat,
a buta ember lustasága.

Nagyon félek, még több sötét
hull majd le itt nemsokára,
s belakja az utcák kövét
az abból élők aljassága.

S mindegy lesz már, milyen az ég,
s hogy a hajók közt ring e bárka.
Kihal minden gyönyörűség:
kutya, horgász, s a sok bogárka.