Távolodnak az évek , súlytalan szelei, hangtalanul a kietlen puszta omló magányába, hol oly ritka a gondtalan álom, s a sűrű pecsétje az éjnek redőket von a hajnalon. A földben még a születés csendje, már nem tudod, mit rejthet az égen meglapuló telihold, de félénken suttogod: rejtelmek félted e kincset, mint a gyermek mikor a megtalált színes golyót szorítja kis kezében ahogy a harmat simogatja a láthatatlan csillagot. Te csak remélhetsz... de hinni alig mered, hogy tiéd még e tavasz? Mint egykor tudtad, hogy az élet a szemekben ott ragyog, s elhozza aranyló Napot. Debrecen, 2007.február 26. |