Mit legelőször látok este, a pályaudvar és az utcavég, és látlak, ahogy észreveszel, jövök, s elém, mint rég – futsz-e még?
Anyám lettél és megtört asszony, szép, mint abroszon egy fényes tál, mint fehér égen az öreg nap, mint a vacsora, mit csináltál.
Minden rég volt, minden elmúlt, s bennem dülöngél a fájó nincs, jajong, majd néha csak sírdogál, mint a vén kapun egy tört kilincs.
Ma néhány vagon álldogál itt, a havas, kényes utcavégen, ledőlt a kőfal, s újra sínek szabják az estét, ahogy régen.
Egy munkás megáll, s szént lapátol, a kúton maradt szürke ökle, majd ásít, mint ki falja az éjt, s a sínek közé búsan köp le.
S a munkás, mint ki gyászos sírt ás, és ássa, töri a bús szenet, már én vagyok ő, fáradatlan, ki minden este anyát temet.
|