A kertre hull, s homályt szül, mint a hályog,
fagyot szitál, s a földön szétterül.
Egy vak gödör, amelyből varjú károg,
mélyén a nincs, s a semmi van felül.

Arcodhoz ér, megrettent nyirkos ujja,
s a torkodon jeges borotvaél.
Mázsás teherként dől rád grammnyi súlya,
s úgy fojtogat, mint ölni szánt kötél.

Csak nő tovább, s mohón a lelked rágja,
hiába hátrálsz, akkor is nyomaszt.
Magadba bújsz, hol tűz lobog, s a lángja:
felrémlő szempár nyújt csak zöld vigaszt.