Felébredek, s kopott ruhám magamra öltöm, gyűrött arcomra néz s egy árnyék integet. Nyújtózkodom s a rozsdás csontok szabta börtön, egy pont után, gúnyos mosollyal int nemet.
Előttem még a hegy, megannyi szürke folttal, hátam mögött az út: sok lejtő és kanyar. Hunyorgok s képzelem, mit rejt a másik oldal, melyet előlem épp a két szemem takar.
Elgondolom, mennyit csak voltam, és nem éltem, s reménykedem, maradnom még soká lehet, s majd csak ha végül, már az ég szavát is értem, ereszti lelkem el kialvó szívemet.
|