Kitérnek előlem az árnyak, sötét szemükben elégett remény, kiégve én is, fogom a zárat, s nem merek lépni a Hold szőnyegén.
Kezemben reszkető hangokat sírnak az erek és inak, bokámba tép a kín, lebegő valómmal füstkarikát írnak elfelejtett esték, valahol, odakinn. ....................................... Aki csak ad, magát oldja, türelmesen, míg jön a vég, lassan fogy el szeme holdja, elhagyva lelkét, örömét.
Vetés 2016 06 01
|