A homlokán az óceán nyugalma kéklett, s aranyló domb alatt ábrándozott a part. Vállán az angyalok álmodtak hófehéret, s a lenge égi fény zord árnyakat zavart.
Arcán a hajnalok derengő pírja játszott, szemében félszegen öltözködött a vágy. Ajkán mosoly fogant, s csupán egy szóra várt ott, mely ámulatba ejt, s az érintése lágy.
E végtelen reményt a tisztaság ölelte, s míg sebzetlen szívét karolta, óvta lelke, kísértés leste már az ártatlan leányt.
Fülében sok-sok év magányos csendje csüngött; felhő és Nap vetett a gyöngyre holdezüstöt, hitetve szépnek azt, mi olykor mélybe ránt.
|