Megperzselt szárnyait ledobva,
a lét-bogárka a földön haldokol.
Fejet hajt szomjazó fa lombja,
s az olvadt utcakövekre dőlt pokol
rángatja izzó cérnaszálon
a megszédülten tántorgó perceket.
Kigyullad a kék égi vászon:
a nap pengéje ejt égető sebet.
A hűs eső csak vágy s nem álom,
párnámat gyűröm, aludni sem lehet.
Elégett nappal ül az ágyon,
s torkomba fojtja az ébrenlétemet.