Kínoktól szagló csont-fehér szoba,
rácsról lecsüngő tintakék remény;
árnyak fölött lágy fény libben tova
s csak szürke csend marad kihűlt helyén.
Idő csorog, sajgó múltat érlel;
s gyufányi lángot markoló szemek
még harcot vívnak egy szörnyű lénnyel,
hiába tudják, úgyis vesztenek.
Utolsó kép egy keskeny résen át:
tükörből néz egy szőke kisgyerek.
Itt elsötétül, virrad odaát,
és felragyognak végtelen terek.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
