I.
Programozott napkitörések szavatolják a rendet,
páncélozott harci járművek őrzik a vasfegyelmet.
Gömbcsuklók olajozódnak minden másodpercben,
betonbunkerek ajtaja nyílik és zárul. Nem pihen el
sohasem elborult zajgása a motoroknak. Földön, égen
keskeny cafatokra tépdelik a csendet hörgő rakétasilók.
Temetetlen munkagépek falják fel a sírhelyeket, miközben
kivetítve az égre, optimista szózatok fricskázzák a kéket.
Nyegle ideál-lumpenek hétközi körmenetben, mozgalmi
dalok folyondárjaiba tekeredve felszedik és újratelepítik
a taposóakna-mezőket a balkáni frontokon. Külön seregben
e kitaszító világ konokul reménykedő árvái hömpölyögnek,
torkukra forrt kiáltásaiktól hangos a tér: béklyó helyett kenyér!
A struktúrák magabiztos éllovasai szélárnyékos óvóhelyeikről
hirdetik az igét a másnaposságtól fellazult nagyérdeműnek,
mely őrjöngve éljenez, s ütemes tapsaitól megremegnek
a gyárudvarokon száradó gyapotkötegek. Itt-ott, szél indázta
szemétlerakat csapódik a kirakat üvegeinek, s belül, a kongó
légüres térbe ágyazott riasztórendszerek felneszelnek.
Tetszhalálba merevedett áramköreik sivítva élesztik fel
az örök-éber biztonsági elemeket. Sehol egy ember.
Csak a fegyelembe tekeredett vezetékek villámai
csapdossák vadul az elárvult díszleteket.
II.
A zsongító fény meleget lop a fákra, ködöt oszlat
az áprilisi szél. Bokor árnya mögül ártatlan neszezés
hallik: szarvas lép ki az útra, óvatosan kémlel körbe,
büszke fejét emeli. Remegő orrán még harmat rezdül.
Hátra, s körbe pillant, deres patája dobban avarra.
Pattan a pillanat s véget is ér, amikor eliramlik.
Öreg tölgyfa mögött erdei ember. Őszülő bajsza alatt
elmosolyodik: így megy ez már sok tavasz óta, hogy
mindig kikopik belőlünk a tél. Rejtekutakon járva újra
meg újra mondja az ég a régi mesét, mely az élet
rendjéről regél: Minden ér lüktessen! Vén fák kérge
alól friss nedv csörgedezzen! Hajnali szép álmunk
meg sose repedjen! Becses bölcsőinken,
napunk arany arca végig megpihenjen!
Akkor talán majd a béke is ránk dereng végre.
A kobzos ujja újra végigsimít a szépre feszített húrokon.
Nem dalol árnyról soha többé, nem méláz omló hantokon
pillantása, s felderül arca, ha a nyájas egekre tekint.
|