Az ifjú Nyár- kihűlő vad. Leölve hever az ég alatt. Bűzös testén a vér vörös habként ég, és a vén Nap mintha más egekből tündökölne.
Az Ősz, e lomha, földi, zordon flotta, arany vitorlák és zászlók alatt a forró dombokon át dúlt s haladt, és a nyár díszeit földig rontotta.
Már csak te vagy nekem, különc égbolt, Te soha el nem vénülő ragyogás, Az Örök vagy: jelen, jövő s a régvolt,
a mindig tűnő és mindig vágyott más, de most, ahogy megállok a parton, már a végső hó dereng ím a lábamnál. |